12.-13. Fejezet

 

12. fejezet

Vale

Fordította: Szilvi

Bár az elmúlt éjszaka, valóban teljes nyolc órát aludtam, még mindig kimerült vagyok. Nyilvánvalóan nem volt elég ahhoz, hogy bepótoljam az elmúlt hetekben elszenvedett késő éjszakákat és kora reggeleket. Mégis mosolyogva feküdtem le tegnap este, miután Hawke-kal együtt vacsoráztunk. Jó volt.

Fesztelen.

Szórakoztató.

Amikor leült az asztalomhoz, egy pillanatra kínosan éreztem magam, de aztán el is tűnt, amint bocsánatot kért a partin történtekért. Utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy azt akartam, hogy megbánja a fürdőszobában történteket, de egy kicsit megnyugtató volt tudni, hogy úgy tűnt, őszintén sajnálja, hogy bekavart köztem és Todd között. Ez megmutatta nekem, hogy a harag, a titkok és a hibáztatás ellenére, Hawke még mindig érez irántam valamit.

Ahogy nyilvánvalóan én is érzek még iránta.

Ez akkor vált nyilvánvalóvá számomra, amikor Todd megkérte a kezemet. Bár a kezdeti reakcióm általános lázadás volt a Toddal való, egy életre szóló kapcsolat gondolata ellen, ezt hamarosan szomorú vágyakozás követte az után, amit elvesztettem azzal a férfival, akiről azt hittem, hogy életem hátralévő részében kellene lennem.

Ez még nyilvánvalóbbá vált, és nem a jó értelemben, amikor ma reggel a chicagói szállodai szobámban a frusztrációtól bezsongva ébredtem egy mocskos álomból Hawke-kal. Nevezzük bűntudatnak, amiért megmutattam neki a fedőtetoválásomat, vagy annak, hogy túlságosan is tisztán emlékszem, mennyire szerettem volna, ha megérint a fürdőszobában, de arról az éjszakáról álmodtam, amikor a nevét a belső combomba vésték, hogy az örökkévalóságig ott tartsam.

Gyakorlatilag bezuhantunk a lakásunkba. Részegek voltunk, kicsit be voltunk tépve, és épp akkor jöttünk haza a tetoválószalonból. A kezünk egymáson volt, tépkedtük a ruhákat, mély, nedves, nyögésekkel teli csókokat váltottunk.

A hálószobába botladoztunk, teljesen meztelenül, mire a matracra zuhantunk. Vagyis majdnem teljesen meztelenül. Hawke neve fölé egy steril lapot rögzítettem egy ragtapasszal. Neki egy ugyanilyen lap volt a jobb csípőjén, ahová a VALE nevet tetováltatta sötétzöld tintával, folyóírással.

Aztán már bennem is volt, vigyázva a kötéseinkre, és végig keményen csókolt.

Hawke és én szexeltünk – és ezalatt azt értem, hogy sokat –, az első néhány hónapban, miután betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. De az az éjszaka más volt, szinte kétségbeesett. Ami annyira forróvá tette, és biztos vagyok benne, hogy az oka annak, amiért beszivárgott az álmaimba, az az volt, ahogyan annyira birtoklóan viselkedett velem. Óvatosan tartotta a könyöke hajlatában azt a lábamat, miközben egyenletes mozdulatokkal döfködött belém, majd felemelte az arcát, és csillogó szemmel azt mondta: – Látnom kell!

– Mit? – nyögtem fel, amikor különösen mélyen hatolt belém.

– A nevem. Rajtad.

Felemelkedett, bár még tövig bennem maradt, és óvatosan lehúzta a kötést. Aztán ugyanilyen óvatosan, ha nem még óvatosabban, felfelé és kifelé tartotta a lábamat, miközben dugott, és végig a nevét nézte a puha bőrömön.

Ez volt a legerotikusabb dolog, amit valaha is átéltem ifjúkoromban, és abban a pillanatban annyira biztos voltam benne, hogy örökre egymásnak vagyunk teremtve.

Ezen az álmon töprengtem az egész repülőúton Chicagóból Raleigh-ba. Amikor leszálltunk, felhívtam apát, hogy tudassam vele, hogy visszatértem, de nem vette fel a telefont. A vírusinjekció óta gyorsan elfáradt, így azt feltételeztem, hogy szundikál.

A nap hátralévő részét az arénában töltöttem, ahol edzettem egy kicsit Maxszel, majd segítettem Goose-nak átrendezni a készleteket, de délután háromra elfogyott a munka, és azt mondták, hogy hazamehetek. Az előző esti vacsora óta nem láttam Hawke-ot, de az biztos, hogy gondoltam rá, legnagyobb bánatomra.

Mivel az Xtreme Fitnél nem volt edzésidőpontom, tulajdonképpen már alig várom, hogy egy nyugodt délutánt tölthessek otthon apával, és még inkább várom, hogy ismét átaludjak egy teljes éjszakát, mielőtt másnap újra dupla műszakba állok. Azt hiszem, ma este spagettit fogok főzni magunknak. Ez a kedvence, és könnyű. Szénhidrát nélkül is meg tudnám csinálni, de amilyen elfoglalt voltam, hamar elég.

Amikor kinyitom az ajtót, hátborzongató csend fogad. A nappali üres és sötét, ezért felkapcsolom az egyik állólámpát apa relax fotelje mellett. Biztos a hálószobájában szundikál, ami furcsa, mert általában abban az átkozott relax fotelben él. Azt mondja, abban nem érzi magát olyan nyámnyilának.

Nesztelen léptekkel elindulok a konyha felé, és a táskámat a karcos, fából készült asztalra dobom, amelyet a columbusi kis házamból költöztettünk át. Néhány éve egy garázsvásáron találtam, és imádtam a bájos parasztházi stílusát. Csak néhány percig tart, amíg előveszek a fagyasztóból néhány hamburgert, hogy kiolvadjon, majd a pultra rakok néhány szószos konzervet, mielőtt úgy döntök, hogy megnézem apát.

A hálószobája ajtaja nyitva van, és amikor meglátom az ágyon, azonnal tudom, hogy valami baj van. Apám egy termetes fickó, és háton alszik, két olyan tényező, ami miatt a mellkasa látványosan emelkedik és süllyed álmában, és általában hangosan horkol. Most túlságosan halk, és az oldalán fekszik, háttal nekem.

Abszolút rémület kerít hatalmába, és a szívem mintha meg akarna állni. Aztán eláraszt az adrenalinlöket, és néhány gyors lépéssel az ágyhoz sietek. A vállára teszem a kezem, és azt suttogom: – Apa?

Azonnal megkönnyebbülök, amikor megérzem a sugárzó melegséget a fehér pamutpólója alól, és a teste megrándul az érintésemtől. Felemeli a fejét a párnáról, megpróbálja felém fordítani az arcát, és azt mormolja: – Vale?

A hangja rekedt, és a kezem azonnal a homlokára tapad. Olyan forró, hogy ismét félelem járja át a testemet.

Apa a hátára fordul, és komoran néz rám.

– Szia, drágám! Fájt a fejem, és csak szundikáltam egy kicsit.

– Te lángolsz – mondom neki, miközben felemelem róla a kezem, elfordítom, és a kézfejem hátoldalát nyomom az arcához. Ugyanolyan forró. – Beteg vagy? Talán influenza vagy ilyesmi?

– Nem – mondja, miközben megrázza a fejét, majd összerezzen. – Csak nagyon fáj a fejem. Kicsit émelygek, azt hiszem.

Dave Campbell lehet, hogy termetes, de még mindig erős ember. Felhúzza magát, hogy a párnáknak és a fejtámlának dőlhessen. A kezével óvatosan megdörzsöli a feje oldalát, ahol gondolom, fájdalmai vannak.

– Hozom a lázmérőt és egy kis Tylenolt. És egy kis jeges vizet is – mondom, miközben elfordulok tőle, de a keze megfogja az alkaromat.

– Nem, jól vagyok! Úgyis ideje felkelni. Majd kimegyek!

– Oké – mondom óvatosan. A láz egy kicsit megijeszt. – De egyenesen a relax foteledbe. Ma este spagettit akartam főzni, de azt hiszem, jobb lenne inkább a jó öreg csirkeleves tésztával. Mit gondolsz?

Apa elneveti magát, aztán megint összerezzen.

– Jól hangzik, drágám.

Átveti a lábát az ágy szélén, ráteszi a kezét a matracra, és felemelkedik. Legszívesebben átkarolnám a derekát, hogy stabilizáljam, de tudom, hogy ez nem tetszene neki. Ahogy felegyenesedik, rám kacsint, és a mellkasomban lévő nyomás mintha enyhülne egy kicsit. Erősnek és értelmesnek tűnik.

Éberen figyelem, ahogy egy lépést tesz előre, és megkönnyebbült mosoly ül ki az arcomra.

Aztán végignézem, ahogy a szemei fennakadnak, és a földre zuhan.

___

Remeg a kezem, miközben felhívom Hawke-ot. Az elmúlt tizenöt percben nem remegtek, de most rohadtul reszketnek. A második csörgésre felveszi.

– Hawke. – A hangom szánalmas, remegő és gyenge.

– Vale? Mi a baj? – kérdezi sürgetően. Tudja, hogy valami határozottan nincs rendben.

– Az apámról van szó. Lázas, és rohama volt.

– Hol vagy? – Zörgést hallok, talán egy fiók becsapódását.

– A lakásunkban. Itt vannak a mentősök. Eszméleténél van, nagyon fáj a feje. Most teszik fel a hordágyra.

Tizenöt perccel ezelőtt apám szemei fennakadtak, és elvesztve az öntudatát, összeesett. Az oldalára esett, és azonnal görcsölni kezdett. Ha valaha is hálás voltam a képzésemért, az akkor volt. Térdre estem, könnyedén lefogtam, hogy az oldalán tartsam, ha esetleg hányna, és vártam. Még annyi eszem is volt, hogy ránézzek az órámra, és lemérjem a roham idejét.

Hatvanhét másodperc tiszta pokol és kínzás.

Amikor a teste ellazult, és a szemei kezdtek kinyílni, máris a kezemben volt a telefonom, és hívtam a 911-et. Normális esetben egy egyszeri roham nem indokolná a mentők hívását és a kórházba szállítását, de az apám nem egy átlagos ember. Agydaganata van, és egy aktív, élő vírus próbál harcolni vele. Szegény agya a csatatér, az ellenség nincs tekintettel a körülötte lévő lágyszövetekre a harcban.

Nyugodt, higgadt és összeszedett voltam. Úgy gondoskodtam apámról, ahogy csak egy orvosi végzettséggel rendelkező lány képes erre. Biztosítottam, gondosan figyeltem, és csak annyira mentem el mellőle, hogy kinyissam az ajtót, amikor megérkeztek a mentősök. Hatékonyan tájékoztattam őket a kórtörténetéről, és még egy gyors e-mailt is küldtem Dr. Furhmannak, a Duke onkológusának. Mindezt úgy tettem, hogy egyetlen remegés sem volt a testemben.

De abban a pillanatban, amikor elkezdték felrakni a hordágyra, szinte megrendítő gyengeség kerített hatalmába, és éreztem, ahogy a térdeim megroggyannak. Szerencsére apa ágyának lábánál álltam, és merev, nehézkes mozdulattal leültem rá. A kezem azonnal remegni kezdett, és azt gondoltam magamban, hogy ezt nem tudom megcsinálni. Nem tudok csak ülni és nézni, ahogy apám esetleg meghal.

A kezem automatikusan mozdult, hogy felhívja Hawke-ot, az egyetlen embert, akit gondoltam, hogy felhívhatok.

– Hová viszik? – kérdezte Hawke, és hallom a kocsikulcsok csörgését.

– A Duke-ba – suttogom. – Küldtem e-mailt az onkológusának.

– Szállj be vele a mentőautóba – parancsolja Hawke, és hallom, ahogy nyílik és csukódik egy autó ajtaja. – Ne merészelj a saját kocsidba ülni!

Mintha elhagynám apámat, de értem, mit akar mondani. A hangomból, és pusztán abból a tényből, hogy hozzá fordultam, tudja, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy autót vezessek.

– Oké – mondom halkan.

– Nem lesz semmi baja! – mondja Hawke megnyugtatóan, miközben hallom, hogy az autója felbőg. Aztán hallom a garázsajtó nyikorgását, és elképzelem, ahogy Hawke kihajt.

– Oké –mondom bizalmatlanul a magabiztos kijelentésre. Mert tényleg, nem volt ez a potenciális csodaszer túl szép ahhoz, hogy igaz legyen?

– Vale? – mondja Hawke, én pedig pislogni kezdek, hogy elűzzem a kibuggyanni készülő könnyeket. – Rendbe fog jönni!

– Félek – mondom, és a hangom megtörik a félelmem súlya alatt.

– Tudom, kicsim – mondja gyengéden. – De találkozunk a kórházban, és nem leszel egyedül. Oké?

A mentősök már teljesen lekötötték apát, és ő egy gyenge mosolyt villant felém. Elkezdik a hordágyat a bejárati ajtóhoz manőverezni.

– Mennem kell! Éppen elviszik. Találkozunk a kórházban!

Nem várom meg a válaszát, hanem azonnal bontom a kapcsolatot, attól tartva, hogy még egy gyengéd szó, és összeomlok. Amíg apa figyel engem, addig erősnek kell maradnom érte.

Később bármikor összeomolhatok.

 

13. fejezet

Hawke

Fordította: Szilvi

Az életben még csak egyszer láttam Vale-t így kinézni. Az általában magabiztos, összeszedett és öntudatos nő, ma este alig tartja magát. Elveszettnek néz ki.

Legyőzöttnek.

És a szívem fáj érte.

A másik alkalom, amikor így láttam, az a reggel volt, amikor szakított velem. Az ágyában feküdt, a takaró az álláig ért. Olyan sebezhetően kicsi és törékeny.

Dave-et alig több mint hét órája vették fel a Duke-ba. Öt perccel a mentő után érkeztem, és egy megrendült Vale-t találtam, aki egyedül ült a sürgősségi osztály várótermében.

Fejét lehajtotta, szemei csukva voltak, ajkai mozogtak, ami szerintem néma ima volt. Ahogy közeledtem hozzá, az arca felfelé billent, és tudom, hogy nem kellett volna örömet éreznem emiatt, de bassza meg... mégis örömet éreztem. Megkönnyebbült, hogy lát engem.

Úgy lépett a karjaim közé, mintha el sem hagyta volna őket hét éve. A mellkasomra hajtotta a fejét, átkarolta a derekamat, és én nem tudtam megállni. Visszaöleltem, élveztem minden egyes centiméterét, ahogy hozzám ért. Vigaszt találtam abban a meghittségben, ami még mindig megvolt közöttünk. Megpusziltam a feje búbját, és biztató szavakat mormoltam, hogy megnyugtassam. Egyszer megremegett, aztán mozdulatlanná vált, kivéve az ujjait, amelyek erősebben kapaszkodtak belém.

Általában a várakozás a sürgősségi osztályon órákig is eltarthat. A pokolba is, néha napoknak tűnik. De amikor a páciens egy izgalmas és szinte csodával határos klinikai kísérlet résztvevője, amely eltörölheti a rákot a föld színéről, akkor hajlamos úgy bánni vele, mint egy rocksztárral. Vale és én még mindig ölelkeztünk, amikor érkezett egy nővér, és szelíden végigvezetett minket a folyosókon, amíg el nem értük a sürgősségi osztály azon részét, ahol az összes ágyat elhelyezték. Egy függönnyel elválasztott, üres ágyas szobában hagyott minket, és közölte velünk, hogy Dave-en MRI vizsgálatot végeznek, és hogy Dr. Furhman már úton van ide. Megkínált minket valamivel, amit mindketten udvariasan visszautasítottunk.

Vale és én egymás mellett ültünk a műanyag székeken, összekulcsoltuk a kezünket, és csendben merengtünk. Dr. Furhman húsz perccel később ott talált ránk, olyan komolyan nézve, ahogy csak egy orvos tud, de anélkül a súlyos tekintet nélkül, ami a halált jelenti.

– Apád MRI eredménye jól néz ki – mondta először, és Vale megkönnyebbülten sóhajtott. – A héten amúgy is kellett volna neki egy, és ahogy reméltük, a vírus okozta korábbi gyulladás jelentősen csökkent. Maga a daganat nem, de nem is számítunk még legalább egy hónapig arra, hogy elkezd zsugorodni.

– Akkor mi történt vele? – kérdezte Vale, miközben az ujjai még mindig erősen szorították az enyémet.

– Egy másodlagos fertőzés – mondta nyugodtan Dr. Furhman. – Ez okozta a lázat, és valószínűleg a rohamot is, bár az a vírus okozta gyulladás is lehetett. De az apukád állapota stabil, és nagy dózisú antibiotikumot és némi szteroidot adtam neki. Figyelni fogjuk a lázát, de szerintem hamarosan csökkenni fog. Ez már korábban is előfordult a protokollunkban, úgyhogy nem meglepő.

Dr. Furhman még tizenöt percet töltött velünk, és megválaszolta Vale számtalan kérdését. A nő értette a dolgát, ha az apja egészségi állapotáról volt szó. A jó doktor minden percét azzal töltötte, hogy türelmesen válaszolt a nő kérdéseire, és megnyugtatta, ahol csak tudta, anélkül, hogy egyúttal hamis reményt keltett volna. A lényeg az volt, mondta, hogy Dave prognózisa jó, és egy-két napon belül hazamehet.

Most már közeledik az éjfél, de Vale makacsul nem hajlandó elmozdulni az apja mellől. Ezt megértem. Ha az én anyukámról vagy apukámról lenne szó, úgy kellene kirángatni a seggem a székből. De Dave kezd egy kicsit morcos lenni a makacs lánya miatt, és érzem, hogy harc készülődik.

Egy nővér jön be, és ellenőrzi az életjeleit. Miután eltünteti a lázmérőt, elmosolyodik, és azt mondja: – A hőmérséklet 37,2. Jelentősen lement, úgyhogy üdv az antibiotikumoknak!

– Még mindig magasabb a normálisnál – mutat rá Vale, mire az apja a szemét forgatja. Egy másodperc töredékéig majdnem azt hiszem, hogy ez egy roham kezdete, de aztán a férfi a lányára pillant.

– Az én hőmérsékletem mindig egy kicsit magas – mondja a nővérnek kacsintva. – És igazából egész jól érzem magam. Van rá esély, hogy kapjak valamit enni?

– Persze – mondja a nővér egy viszonzó kacsintással. – Dr. Furhman nátriumszegény diétára adott utasítást. Biztos vagyok benne, hogy fel tudnak küldeni valamit.

– Kiváló – mondja Dave, majd Vale-re fordítja a tekintetét. – Most azt akarom, hogy húzz haza, és aludj egy kicsit!

– Itt fogok aludni – mondja Vale kimérten, és gyorsan lesüti a szemét. Én csupán a falnak dőlök, zsebre dugom a kezem, és felkészülök a tűzijáték megtekintésére.

– Egészen biztosan nem fogsz – mondja Dave határozottan. – Megeszek egy marhasültes szendvicset, vagy valami valószínűleg kevésbé sósat, aztán alszom egyet. Nincs itt rád szükségem.

Vale-t nem ingatja meg a dolog.

– Lehet, hogy nincs rám itt szükséged, de ha esetleg történne valami, én inkább itt maradnék, hogy a közelben legyek.

– Semmi sem fog történni... – mondja Dave nyugodtan, de a legaranyosabb vicsorgás szakítja félbe.

– Ezt nem tudhatod! Épp most néztem végig, ahogy rohamot kapsz a szemem előtt, ami tíz évet vett el az életemből.

– De most már jól vagyok – nyugtatgatja Dave.

– De talán nem...

– Elég! – mordul fel Dave, miközben a legszigorúbb pillantást veti a lányára, amit valaha láttam tőle. Általában minden szeszélyének enged, de még én is érzem ezeknek a szavaknak a súlyát.

Vale szeme elkerekedik, majd hitetlenkedve pislog rá.

Dave szelídebb hangon mondja neki: – Édesem, értem, hogy aggódsz, de ezzel nem teszel jót nekem. Ezzel csak azt éred el, hogy aggódjak miattad. Úgyhogy ha tényleg segíteni akarsz nekem, akkor hazamész, eszel valamit, és alszol egy jót. Hajnalban visszajöhetsz, ha akarsz, oké?

Olyan, mintha leeresztene egy lufi. Vale válla lemondóan megereszkedik, és egy fakó mosollyal bólint. Feláll az ágy melletti székről, szenvedő sóhajt ad ki, és azt mondja: – Rendben. Megyek.

Vale áthajol az ágyrács felett, és arcon csókolja az apját. Ellököm magam a faltól, az ágyhoz lépek, és megveregetem a ropogós, fehér lepedőkkel takart alsó lábszárát.

– Vigyázz magadra, Dave! Holnap visszajövünk.

– Nincs holnap edzésed? – kérdezi morogva Dave, az edző és a szíve mélyén versenyző.

– De igen – mondom pimasz vigyorral. – De nem tart egész nap.

Vale nem kevesebb, mint háromszor pillant hátra a válla fölött az apjára, miközben kezemet a derekára helyezve kilökdösöm a szobából. Magától értetődő, hogy hazaviszem, így nincs szükség szavakra, amikor követ a kórház előtt található parkolóházba.

Amint elérjük az I-40-es keleti irányát, Vale hátradől az anyósülésen, és azt mondja: – Emlékszel, amikor a Lollerman’s Creeknél voltunk... egy fáról lógó kötélről rugaszkodtunk el és ugrottunka a vízbe?

Horkanva felnevetek. – Igen, egy örökkévalóságig tartott, mire rávetted magad az ugrásra, de amikor egyszer megtetted, nem tudtad abbahagyni. Hány évesek is voltunk... úgy tizenhét körül?

– Igen, tizenhét – értett egyet halkan. Egy pillanatra elhallgat, és mivel gyanítom, hogy ez a bizonyos emlék gyötri az elméjét, elhallgatok. A szemem sarkából látom, hogy idegesen tördeli a kezét az ölében. – Mielőtt megtettem az első ugrást, annyira féltem.

Megértően bólintok. Én is féltem, hiszen az a fa egy kis sziklából nőtt ki, jó húsz láb magasan a víztől. Mindig is keringett egy pletyka, hogy valami nevén nem nevezett gyerek megfulladt ott, miután kitörte a nyakát az ugrás közben, de ezt tudtommal soha nem erősítették meg. Valószínűleg csak egy pletyka, amit a szülők indítottak el, hogy elrettentsék az adrenalinra vágyó gyerekeiket.

– Imádkoztam közvetlenül az ugrás előtt – mondja Vale szinte halkan suttogva, mintha szégyellné bevallani ezt. Sosem volt túlságosan vallásos személy, és amennyire tudom, nem is imádkozott rendszeresen. Egészen biztos, hogy nem jártunk templomba. –Azt mondtam Istennek, hogyha hagyja, hogy ugorjak, és nem töröm ki a nyakam, akkor soha többé nem kérek tőle semmit, amíg élek.

A megértés szökőárként ömlött át rajtam. – A váróteremben imádkoztál.

Vale szájából nevetés tör elő, ami nem szórakozásból, hanem keserű önostorozásból fakad.

– Azóta imádkozom Istenhez, mióta apám először megkapta a diagnózist. Attól tartok, hogy már elhasználtam a kiosztott imáimat arra a kibaszott hülye ugrásra a Lollerman’s Creekbe.

Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedtem. Kinyújtom a kezem az összeszorított kezére, és az egyiket az ölembe húzom. Ujjaimat összefűzöm az övével, és megnyugtatóan megszorítom.

– Nem hiszem, hogy ez így működik, Vale. Különben is, ki tudja, hogy az egyik imádságod nem landolt-e a Nagyfiú asztalán, és ez vezette el a Duke klinikai kísérletéhez? Hm?

Vale reakciószerűen megszorítja a kezemet, és bár nem hallom, szórakozó kuncogást érzek ebben a mozdulatban. – Neked mindig mindenre van válaszod.

– Ez sok bajból kihúzott minket apádnál és Oliver szüleinél, amikor fiatalabbak voltunk, az biztos.

Újabb apró nevetés Vale-től, és nem tesz erőfeszítést, hogy elhúzza a kezét az enyémből. A fejét megdönti, hogy kinézzen az utasablakon, és kényelmes csendben ülünk, amíg a lakásához nem érünk, ahol a kezünk végül elválik.

Leparkolom a kocsit, és lekapcsolom a gyújtást. Vale kiszáll a kocsiból, és egy szót sem szól, amikor én is kiszállok. Odakint sötét van, a lépcsőházában kiégett a lámpa, és felkísérem. Sőt, gondoskodom róla, hogy egyen valamit, aztán azzal a tudattal távozhatok, hogy gondoskodtak róla.

És ez jó érzés... nem fogok hazudni.

Gondoskodni róla, hogy tőlem függjön. A férfitól, akit olyan régen kidobott az életéből.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez megerősítés, vagy talán megtorlás a részemről, hogy ebben a pillanatban tőlem függ, de ez hajt, hogy felmenjek vele a lépcsőn.

Vale elfordítja a zárban a kulcsot, majd halk nyikorgással kinyitja, én pedig belépek közvetlenül mögötte. Kétszer sem pislant, de a táskáját a földre ejti, miközben a vállát, mintha a fáradtság és a gravitáció egyszerre húzná lefelé.

– Enned kell valamit – mondom, miközben elhaladok mellette, és belépek az aprócska konyhába, amelynek foltos, krémszínű linóleuma az idő múlásával kissé felpöndörödött a szélein.

Nem ellenkezik, és követ engem. Kinyitom a hűtőszekrényt, és hallom a konyhaszék csikorgását, ahogy kihúzza, majd a sóhaját, ahogy leül.

– Majdnem öt óra múlva fel kell kelnem – mondja Vale fáradtan. – Úgy gondolom, hogy be tudok ugrani az edzőterembe, edzek a két reggeli ügyfelemmel, aztán visszamegyek a Duke-ba. Beszélnem kell Bruce-szal, és tudatni vele, hogy ma nem leszek bent az arénában.

– Bruce-nak nem lesz ezzel semmi baja – mondom, miközben előveszek a hűtőből egy kis pulykahúst és egy tégely majonézt. – Hol tartod a kenyeret?

– A szekrényben balra tőled – mondja automatikusan.

Leteszem az ételeket a kék és szürke foltokkal tarkított, csorba Formica pultra, és a szekrényhez nyúlok. Miután felmarkolom a kenyeret, megfordulok, hogy határozottan ránézzek.

– Azonnal írj egy SMS-t az ügyfeleidnek, és tájékoztasd őket, hogy családi vészhelyzet adódott, és holnap nem tudsz bejönni.

– Nem hagyhatom csak úgy ott őket – érvel Vale, de én feltartom a kezem, és rászegezem a mutatóujjam.

– Küldj nekik SMS-t most, Vale! Ez egy jogos kifogás a lemondásra, és szükséged van a pihenésre. Különösen, ha azt tervezed, hogy holnap egész nap a kórházban akarsz lenni, amire számítok tőled.

Rám mered.

Visszabámulok rá, majd felmordulok. – Küldd az üzenetet! Most!

Határozottan meglep, hogy azonnal megadja magát, és előhúzza a telefonját a zsebéből. Megfordulok, hogy ne lássa a szememben felvillanó diadalt, és mindkettőnknek készítek szendvicset. Előveszek két üveg vizet is a hűtőből, az asztalra teszem az egyszerű ételt, és helyet foglalok.

Csendben eszünk, nem azért, mert nincs mit mondanunk, hanem mert mindketten éhesek és kimerültek vagyunk. Beleharapok a szendvicsembe, Vale nem sokkal van mögöttem, és miután lenyelte az utolsó falatot, felhajtja a vizes palackja tartalmának felét.

Szinte szégyenlősen mosolyog rám, miközben megtörli a száját, és a szalvétát a tányérra teszi. – Köszönöm!

– Csak egy szendvics – mondom, miközben felállok az asztaltól, felkapom a tányérokat, és megfordulok, hogy a mosogatóhoz vigyem őket.

A székének koppanása a padlón jelzi, hogy felállt. Hallom a halk lépteit mögöttem, és épp amikor a tányérokat a mosogatóba teszem, hátulról átkarolja a derekamat. Arcát a hátamhoz nyomja, és a lélegzetem megdermed a tüdőmben.

– Nem – mondja halkan. – Köszönök mindent! Hogy ott voltál, amikor hívtalak, hogy eljöttél a kórházba. Hogy egész éjjel maradtál... hogy fogtad a kezem. Hogy hazahoztál, és igen, hogy vacsorát csináltál nekem. Nem tudom, miért tetted, vagy miért gondolod, hogy megérdemlem, de egyszerűen... köszönöm.

Valami fájdalmas vágyakozáshoz közeli szúrás döf a mellkasom közepébe, és nincs akaratom a testem felett. Megfordul az ölelésében, így szemtől szembe kerülünk. A karjaim átölelik, összefonódnak a derekán, és magamhoz húzom. Az arca a mellkasomhoz simul, közvetlenül a kulcscsontom alatt, és a haja puhán simul a torkomhoz, amely mintha eltömődne a furcsa és fájdalmas érzelmektől, amelyeket a sebezhetősége és az én igényem, hogy megmentsem neki a napot, vált ki.

Egy áldott pillanatra nem kérdőjelezem meg a köztünk lévő összes fájdalmat.

Egyszerűen csak átölelem őt.

Hosszú pillanatok után Vale megmozdul a karjaimban, és én meglazítom a szorításomat. Elhúzza a fejét, majd a mellkasát, és hátradőlve rám néz. A szemei fáradtak, de ez nem csökkenti a páfrányszínű íriszek szépségét, amelyek pillantása belém fúródik. Azt hiszem, mondani akar valamit, talán egy újabb köszönetnyilvánítást, de aztán lábujjhegyre emelkedik, és csókot nyom az ajkamra.

Puha, és túl gyorsan véget ér, és a hálát érzem benne. Arra számítok, hogy a sarkára ereszkedik, de ő továbbra is engem bámul.

Aztán újra megcsókol.

Megdöbbenve ettől a mozdulattól, teljesen mozdulatlan maradok, mert, ahogy a száját az enyémhez szorítja, arra gondolok, hogy ez valami határozottan több, mint egyszerű hála.

Biztos vagyok benne, amikor a nyelve próbaként szétnyomja az ajkaimat, és megérinti az enyém hegyét.

A testem gyorsan reagál, teljesen függetlenül az agyamtól. A karjaim megfeszülnek körülötte, elfordítom az arcom és én is hozzányomom a számat... a nyelvemet az övéhez nyomva.

Mélyen a torkában dorombol, és a morajlás belém csúszik, végiggördül a testemen, ami feszülni kezd a szükségtől.

Egy rövid pillanatra végiggondolom, hogy mi mindenért nem jó ez.

Sebezhető.

Elveszett.

Nem gondolkodik tisztán.

Kihasználnám őt, ha hagynám, hogy ez folytatódjon.

De aztán más dolgokra gondolok.

Mint például a melleire, amelyek a mellkasom alsó részéhez nyomódnak, és hogy milyen puhák az enyémhez simuló ajkai. A teste melegségére, a feneke gömbölyűségére, ami alig 10 centivel van a derekára szoruló kezem alatt. A kis nyögésre, amit akkor ad ki, amikor a csókunk erotikusba vált. A teljes és megdönthetetlen tudat, hogy milyen kibaszott jó érzés mélyen belé temetkezni. Soha nem éreztem még jobbat, és most, hogy kaptam egy emlékeztető ízelítőt belőle, újra érezni akarom. Ez az a pont, amikor a farkam kezd túljárni az eszemen.

Megfordítom magunkat, amíg a háta a hűtőszekrénynek nem támaszkodik. Felzihál, de nem mozdítja el a száját az enyémről. Megcsípem az alsó ajkát, majd kissé hátrahúzódom, hogy lenézzek rá.

Csodálatos. A mellkasa emelkedik és süllyed a lélegzetvétellel, a szemei félig lecsukódva, de vággyal telve a szükségtől, az ajkai nedvesek és duzzadtak a csókunktól.

– Vale – mondom figyelmeztetően. – Kezdünk túljutni azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút.

Megborzongva a hangomtól, hozzám simul. A hangja megremeg, amikor megkérdezi: – Rossz, hogy ezt akarjuk?

A szívem hangosan kalapál, talán még dadog is, és összeszorítom a fogaimat, miközben hadakozik a testem és az elmém. Olyan kibaszottul veszélyes odamenni, ahová én akarok, de végül is ez egy olyan jutalom, amit túlságosan akarok, fittyet hányva a következményekre.

– Ez teljesen rossz – mondom neki, miközben a kezem az arcához ér. A hüvelykujjammal végigsimítok az alsó ajkán, lepillantok és a tekintetem rövid időre odatapad, hogy figyeljem. Amikor újra felnézek rá, nyers őszinteséggel mondom neki: – Annyira istenverte rossz, de leszarom!

És újra megcsókolom.