6.-7. Fejezet

 

6. fejezet

Vale

Fordította: Suzy

Tonhalsaláta.

Egy üveg víz.

És mi a fene, egy fehércsokoládés makadámdiós süti.

Lecsúsztatom a tálcámat a soron a vezetői étkezdében, ami szintén az aréna alsó szintjén helyezkedik el. Összesen húsz percem van, hogy megebédeljek és visszaérjek az edzőterembe, ahol erőnléti edzést tartok Max Fournierrel, aki úgy tűnik, hogy esélyes a kezdőkapus helyre most, hogy Ryker Evans visszavonult. Fournier elszakította a keresztszalagját az előző szezonban, csodálatos rehabilitációja volt, de szeretne a játékán javítani az erőnlétét illetően. Így összeraktam számára egy tervet és ma van az első alkalmunk, ami miatt izgatott vagyok, mert bár szeretem az akut sérülések kezelését, de tényleg tetszik, hogy segítsek a játékosoknak a kondicionálásban.

Kifizetem az ebédemet és elfoglalom a legközelebbi asztalt. Az étkezde kihalt, mert majdnem délután kettő van, ami azt jelenti, hogy ez egy késői ebéd vagy egy korai vacsora lesz számomra. A reggeli gyakorlatoknak vége és a legtöbb játékos elment, de néhány óra múlva vissza kell jönniük egy edzőmérkőzésre.

Bár nagyon szeretném a sütimet megenni először, a tonhalsaláta felé kényszerítem magam, azt gondolva, hogy ez talán majd jóllakat és eltántorít a sütitől utána. Biztos, hogy megengedhetem magamnak a kalóriákat, mert nem számít, milyen zsúfolt a napom, általában legalább félórányi edzésidőt szánok magamra, de valami okból úgy tűnik, hogy a sütik és édességek összegyűlnek a csípőm körül.

Épp az első falat tonhalat teszem a számba, amikor meghallom – Nincs szükséged társaságra?

Az a hang. Gazdag, mély és érdes.

Még csak fel sem kell pillantanom, mégis megteszem, pontosan Hawke csillogó kék szemével találkozom. A haja egy rövid lófarokba van hátrafogva, egy tincs kiszabadulva lelóg a szemöldöke felett. Az arca nyílt és barátságos, amihez még egy kicsit hozzá kell szoknom. A múlt hét óta, amikor a térdét jegeltem, a közöttünk lévő feszültség láthatóan teljesen eltűnt. És ez Hawke-on múlt. Olajágat nyújtott felém és én elfogadtam, és jelenleg úgy tűnik, egy udvarias és barátságos alapon létezünk. Találkozom vele az öltözőben vagy az edzőtermekben és mindig integet vagy köszön. Minden nap az edzés előtt beragasztom a térdét és csevegünk, általában az aktuális eseményekről vagy valami viccesről, ami a hírekben történt. Minden nagyon egyszerű és ártalmatlan és ettől teljesen nyugodt vagyok vele.

De árnyoldala is van ennek a megújult, ám mégis laza barátságnak.

És ez az a mód, hogy ez az új szívélyesség közöttünk csak arra szolgál, hogy megvilágítsa a még mindig létező ürességet. Minden alkalommal, amikor barátságosan üdvözöl, eszembe jutnak azok a napok, amikor minden reggel úgy üdvözölt, hogy átfordult az ágyban és alaposan és mélyen megcsókolt. Mindig, amikor beragasztom a térdét, rájövök, mennyire hideg, klinikai és érzelemmentes az érintésem a bőrén, különösen, amikor Hawke és köztem régen minden a szenvedélyes érintésről szólt. Mindezek a dolgok felszakadnak bennem, mert nagyon-nagyon sokáig hiányoztak ezek a dolgok Hawke-kal kapcsolatban, miután szakítottam vele.

És aztán jött az az elkerülhetetlen idő a nyomorúságom mélyén, amikor rájöttem, hogy valószínűleg mindent rosszul csináltam. Megszakítottam vele a kapcsolatot, egyfajta büntetésként – számára és számomra egyaránt–, de néhány hétnyi észszerű gondolkodás után tudtam, hogy hibát követtem el. Annyira rohadtul hiányzott nekem és azt kellett hinnem, hogy tudta, nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam neki, hogy nem szeretem. Biztosan tudta, hogy az nem igazán én voltam. Biztosan megértette, hogy az emberek nem szeretik egymást az egyik nap, másnap meg már nem.

Így felhívtam és hangüzenetet hagytam, kértem, hogy hívjon fel, hogy beszélhessünk. Két napig vártam, mielőtt újra felhívtam. Újabb üzenetet hagytam.

Ezután nem próbáltam visszahívni. Világossá tette, hogy nem akar beszélgetni, de ez nem jelentette azt, hogy feladtam. Így írtam neki egy emailt és türelmesen vártam, mert Hawke nem volt valami nagy emailező. Valójában elkerült minden közösségi médiát, így nem lehetett tudni, hogy végül mikor látja meg az emailemet.

De sosem írt vissza.

És aztán feladtam.

Átmentem az önmarcangolás azon időszakán, hogy tönkretettem valamit, ami talán egy fiatal és bizonytalan szerelemre épült, de mégiscsak szerelem volt. És nagyon mélyre kerültem. Olyan mélyre, hogy nem tudtam, hogyan létezzek. Nem lógtam együtt a barátaimmal – Averyt kivéve, aki nem engedte, hogy teljesen elzárkózzak. Így elbújt velem a hálószobámban, miközben szomorú dalokat hallgattam, és amikor igazán lehangolt voltam, gumicukorral dobált a szoba másik feléből. Otthagytam a helyi közösségi főiskolát, ahová jártam és még morbid versek írásába is belefogtam. Semmi sem ízlett. Az ég mindig szürkének tűnt. Összetörtem mindattól, amit elvesztettem csupán a rossz ítélőképességem és döntéseim miatt.

Végül egy – vagy talán több –, szigorú kioktatás kellett az apámtól, hogy újra mozgásba lendüljek. Nem akarta nézni, hogy örökre elmerülök az önsajnálatba és vagy egy hónap után gyakorlatilag kirángatott a házból és magával vitt az arénába. Életemben először tényleg megfigyeltem apámat, a munkáját végezni. Persze érdeklődtem a hoki iránt, de Sydney-ben mindenki benne volt a hokiban. Végül is, kanadaiak vagyunk. Elmentem az Oilers meccseire mielőtt és miután elkezdtem Hawke-kal járni, bár sokkal izgalmasabb volt úgy, hogy a barátom benne volt a csapatban. De igazából sosem tudtam, hogy mit csinál apám nap, mint nap, hogy hazahozza a fizetését.

Lenyűgöző volt megfigyelni őt, hogy milyen közeli és személyes segítséget nyújt egy sportoló ügyességéhez, képességéhez. Elkezdtem vele tölteni a napjaimat, néztem hogyan kezel sérüléseket és épít izmokat, és alapozza meg az erőnlétet. Néztem, ahogy fiatal férfiak jönnek hozzá tanácsért és figyeltem, ahogy javítja a játékot.

És aztán úgy döntöttem, én is ezt akarom csinálni.

– Feltételezem, az elismerésed hiánya azt jelenti, hogy nincs szükséged társaságra – mondja Hawke, és én kicsit megrázom a fejem. Levigyorog rám és mivel úgy ismerem azt az arcot, mint a sajátomat, csak elképzelni tudom azt a két tökéletes gödröcskét, amit a szakálla alatt visel. Hiányoznak azok a gödröcskék, de a szakáll is nagyon jól néz ki.

Egy üres szék felé intek. – Bocs. Elméláztam.

Lehuppan, és kicsomagol egy nagy olasz szendvicset a tálcáján. – Az apádra gondolsz?

Gyorsan megrázom a fejem, mert most nem és valószínűleg nem is leszek valaha készen arra, hogy elmondjam neki, mire gondoltam. Túlságosan fájdalmas volt, hogy a buli éjszakájára gondoljak. Csak beszélni róla is még több fájdalomhoz vezetne, valószínűleg vitához és én nagyon is élveztem ezt a tűzszünetet vele.

– Nem – mondom mosolyogva. – Valójában arra gondolok, milyen jól áll neked a szakáll. Miért döntöttél úgy a rájátszás után, hogy megtartod?

– Azt hiszem, lusta vagyok borotválkozni – mondja, mielőtt megint beleharap a szendvicsébe.

Lehajtom a fejem, így nem látja, hogy kiszélesedik a mosolyom, mert Hawke mindig ilyen volt. Miközben kényesen tiszta volt és mindig csodálatosan illatozott, alig fordított figyelmet a megjelenésére. Általában csak gyorsan végigszántott a kezével a hosszú haján vagy heti egy borotválkozás volt a legtöbb, ami tőle tellett. Bár imádtam ezt a vad, megszelídítetlen külsejét, és a szakáll határozottan illik hozzá.

Hawke nyel, kortyol egyet a vizespalackjából és felém dönti a fejét. – Mi van veled? Sokat változtál.

Felvonom a szemöldökömet, felvilágosítást keresve.

– A piercingek – pontosítja.

– Ó – mondom megértően, miközben szórakozottan végighúzom az ujjamat az orrnyergemen. – Hát, kiderült, hogy nem a legjobb dolog viselni őket, amikor munkát próbálsz szerezni. Megszabadultam tőlük, mielőtt elkezdtem a mesterképzést. Próbáltam kicsit csiszolni az kinézetemen.

Hawke morogva kuncog, és aztán visszatér a szendvicséhez. Egy kicsit csendben eszünk és ez a legkevésbé sem kínos. Azon tűnődöm, hogy ez azért van-e, mert ezelőtt órákat töltöttünk együtt csendben és tudjuk, hogy így biztonságos. Vagy csak nincs mit mondanunk egymásnak és ez is rendben van.

Valószínűleg így van. Túl sok idő telt el, az érzések meghaltak és már nem azok vagyunk, aki évekkel ezelőtt voltunk.

Kivéve, hogy tényleg meghaltak az érzések? Biztosan volt harag és védekezés mindkettőnk részéről. Ő megbántott, én megbántottam, újra megbántott. Minden olyan dolgot, amivel bölcsen szembe kellene néznünk és tisztáznunk kellene, mert akkor még csak gyerekek voltunk és most már felnőttek. Minden, ami valószínűleg sosem fog megtörténni, mert ez a békés kis fegyverszünet biztonságos és stresszmentes.

– Apád azt mondja, hogy kidolgozod a beledet – mondja Hawke váratlanul. Felnézek a tonhalsalátám maradványaiból és a tekintete aggódó. – Két állás. Eléggé későn mentél haza a múlt héten, mikor látogatóban voltam és találkoztam apáddal tegnap. Olyan este nyolcig maradtam és akkor még nem értél haza. Ez megszokott dolog?

– Igen, hát most ezt kell csinálnunk. Apa kezelése klinikai vizsgálat keretében folyik, de még mindig fizetjük a jelzálogot a házra Sydney-ben és hatvanöt éves koráig nem nyúlhat az Oilerstől kapott nyugdíjához. Plusz, még van diákhitelem és van néhány esetleges gyógyszer, amit nem fedez a biztosítás, szóval ez most szükséges.

– Nem bánod, ha megkérdezem, mennyit keresel itt? – kérdezi Hawke, és miközben ez egy nagyon személyes kérdés, amit feltehetsz egy ismerősnek, úgy gondolom, hogy a múltunk jelent valamit, mert engem nem zavar.

– Negyvenegyezer dollárt és némi aprót. Hazaviszek néhány száz extra dollárt egy héten az edzőteremből, de ez jutalékon alapul és most még csak egy maroknyi kliensem van.

Hawke hallgat, ahogy kibont egy zacskó csipszet. Befejezte a szendvicsét, de Hawke mindig így evett, egyszerre egy dolgot a tányérjáról, amíg be nem fejezte. És nem szerette, ha összeérnek az ételei, annak ellenére, hogy gyakran emlékeztettem arra, hogy ez a gyomrában megtörténik.

– Szükséged van anyagi segítségre? – kérdezi csendesen, a szemeit a zacskóról rám emeli, a helyemre szegezve.

– Anyagi segítségre? – gyakorlatilag cincogok meglepetésemben.

– Igen… pénzre, hogy segítsen a kiadások kifizetésében vagy ilyesmi. Jóval többet keresek negyvenegyezernél és nem bánom. Tudod, hogy bármit megtennék, hogy segítsek… um, apádon.

A fejem már azelőtt megrázom elutasítóan, hogy befejezné a mondatot. – Nem, kösz. Jól vagyunk.

– Akkor mi lenne, ha elvállalnál ügyfelednek? – kérdezi, miközben kivesz egy csipszet a zacskóból. Ostoba vigyorral körbeint az arca előtt. – Hasznát tudnám venni némi extra kondicionálásnak.

– A munka e részéért, már fizetést kapok – emlékeztetem őt szigorú tekintettel. – Ha minden héten elő akarsz jegyezni velem némi időt, megtehetjük.

– De nem kedvelem az itteni felszerelést – ellenkezik. – A te termed jobb lenne.

– Még csak azt sem tudod, melyik edzőteremben dolgozom, Hawke. Csak próbálod kitalálni, hogyan adj nekem pénzt, amikor nem akarom tőled elfogadni – a hangom valahol a csipetnyire fagyos és a kimondottan jeges határán mozog. Az új fegyverszünettől függetlenül, még van némi kimondatlan harag a részemről. Az rohadtul biztos, hogy elengedtem őt, de az is rohadtul biztos, hogy ő hátat fordított nekem, amikor felé nyúltam. Nem akarok tőle semmilyen alamizsnát, sem most, sem soha, mert az agyam hátsó zugában mindig azt hiszem majd, pusztán a bűntudat vezérelte.

– Oké – mondja mindkét kezét védekezően felemelve. – De lehet, hogy felveszek nálad néhány kiegészítő erőnléti edzést.

– Rendben van – mondom kurtán, mielőtt megtörlöm a számat a szalvétámmal. – Csak szólj és megbeszélünk valamit.

Hawke elismerően lehajtja a fejét és egy újabb csipszet dob a szájába. Összegyűröm a szalvétámat, beledobom a befejezetlen tonhalsalátám maradékába és felállok a székemről.

– Kéred a sütimet? – kérdezem tőle utólag, felveszem a tálcámról és felé nyújtom.

Békeajánlatként, talán, hogy ellensúlyozza az ingerült hozzáállásomat? További haszonként – nem kapom meg azokat az extra kalóriákat.

– Persze – mondja vigyorogva és kinyúl, hogy elvegye a kezemből.

A mutatóujja hozzáér a hüvelykujjam begyéhez… alig egy súrolás, és mégis érzem, ahogy végigfut a testemen.

– Áúcs! A büdös kurva életbe – kiáltok fel, ahogy elrántom a kezem a fürdőszobai fióktól, amivel az imént csaptam oda az ujjam.

Hangos, csattanó léptek visszhangoznak a kis lakásunkban egyre közeledve, amíg Hawke be nem robban a fürdőszoba ajtaján, amit nem csuktam be teljesen, míg zuhanyoztam.

– Mi a baj? – kérdezi, ahogy a pánikba esett tekintetét végigjártatja a törölközővel fedett testemen vér vagy kilógó belek után kutatva.

– A hüvelykujjam – nyafogom, ahogy felé tartom megvizsgálásra. Vörös a hegye és kurvára lüktet. – Odacsuktam a fiókkal.

Hawke kiereszt egy hatalmas, megkönnyebbült sóhajt és azt motyogja – Jézus, Vale. Szívinfarktust kaptam miattad.

Nem tehetek róla, de kuncogok és próbálok bűnbánó arcot vágni. – Bocs. De fáj és ez csak egy kis reflexszerű káromkodás volt, ami kiszaladt.

Hawke megfogja a kezem, felemeli, hogy megvizsgálja az ujjam végét, aztán lehajol és megpuszilja a hegyét. – Az nem csak egy kis kiszaladt káromkodás volt. Úgy sikoltottál, mintha Freddy Krueger lenne itt és készen állna felszabdalni téged.

– És te berontottál, hogy megments – mondom, ahogy közelebb lépek hozzá.

– Mindig – mondja, mielőtt visszahúzza az ujjamat a szájához és ismét megpuszilja a hegyét. De ezúttal a nyelve hegyét kidugja és megnyalja, miközben a másik keze felemelkedik, hogy a törölközőm szegélyén tapogatózzon, pont a csípőm alatt. – Fogadok, hogy tudok valamit, ami eltereli a figyelmedet erről a kis ujjsérülésről.

Elengedem a sütit és hátrarándulok Hawke-tól. Gyorsan elkapom a tekintetem, de nem mielőtt meglátom, hogy zavartan összevonja a szemöldökét. Megfogom a tálcámat, a széket visszarúgom az asztal felé és azt motyogom – Vissza kell mennem az edzőterembe. Később találkozunk.

– Később – mondja halkan, de nem nézek vissza rá.

 

7. fejezet

Hawke

Fordította: Suzy

Felteszem az utolsó halom tányért a polcra és becsukom a szekrényt. A konyha most már hivatalosan is ki van pakolva. Fáradtan nézek a szanaszét heverő üres dobozokra, összegyűrt újságpapírokra és ragasztószalagokra. Ezt mind fel kell takarítani és még a hálószobámat is ki kell csomagolnom. De ez nem ma fog megtörténni, mert a tervek szerint Dave-vel lógok ma este és valami egyetemi focit nézünk. Nyitó meccs nap van, és miközben mi kanadaiak nem igazán értjük és nem is igazán értékeljük ezt a sportot, ezt csinálják a srácok, amikor együtt lógnak.

Nem gond, ha nem pakolom ki a hálószobámat. Holnap este bulit tartok a csapatnak, hogy megünnepeljük az edzőtábor végét. Valami kis utolsó éljenzés az első hétfői előszezoni meccsünk előtt, szóval csak azt kell biztosítanom, hogy a hálószoba ajtóm zárva maradjon, hogy senki se lássa a benti kupit. Én személy szerint meglehetősen elégedett vagyok, hogy egy ideig dobozokból éljek. Úgy értem, őszintén, mit számít, hogy az alsómat egy dobozból veszem ki vagy egy fiókból?

Ma reggel volt az utolsó edzésünk és arra számítok, hogy az edzők keményen dolgoznak az elbocsátási értesítéseken. Azokat a szegény fickókat, akik nem jutottak be, visszaküldik majd az utánpótlásba. Jobban együtt érzek velük, mint valaha gondolnák, mert voltam ott. Éreztem azt, amit ők ma, amikor valaki azt mondja, hogy nem vagy elég jó ahhoz, hogy a nagyfiúkkal játssz.

Én nyilvánvalóan bejutottam. Úgy értem, ez tényleg adott volt és az edző egész héten az első vonalban játszatott, így tudom, hogy közvetlenül Alex és Garrett mellett fogok kezdeni hétfőn, amikor Chicagóba utazunk a Bobcats elleni előszezoni meccsünkre. Tényleg beásom magam az új csapatomba. Hogy is ne tenném? A kupa címvédőjénél, meg minden? De ember, komolyan, olyan nagyságok mellett játszani, mint Crossmann és Samuelson. Kibaszott mennyország.

Elkezdem összeszedni az újságpapírokat, amikbe a konyhai eszközeim voltak becsomagolva a költözés alatt. Ezzel a költözéssel jelentősen csökkentettem a méretet, és ez csak az élet és a tanulás eredménye. Az első házamat Pittsburghben a ligában töltött második évemben vettem, egy ötszázötven négyzetméteres monstrumot. Megtanultam, hogy ez kibaszott nagy ház volt ahhoz, hogy tisztán tartsam. Azt is, hogy egy kibaszott nagy ház volt, aminek a rezsijét fizetnem kellett, amikor alapvetően nem több mint nyolcvanöt négyzetméteren éltem benne.

Szóval, Raleigh-ban egy közepes méretűt vettem az előző árának a feléből, ami azt jelentette, hogy egy csomó bútortól meg kellett szabadulnom. Csak odaadományoztam egy veterán szervezetnek, mert egyszerűbb volt, mint megpróbálni eladni. Ennek ellenére bőven van hely a holnapi bulihoz, mivel csak a csapattársaim és az ő jobbik felük lesz jelen és van egy király hátsó teraszom, ami végigfut az egész ház hosszán. Kiteszek majd egy dézsányi sört és az enyhe, késő augusztusi estén az emberek szívesebben gyűlnek össze ott, mint a házban.

Nem tart sokáig a konyha többi részének kitakarítása. Szétszedem a dobozokat, begyömöszölöm az újságpapírokkal együtt a garázsban lévő nagy szelektíves kukába és ránézek az órámra. Épp elég időm van egy gyors zuhanyra, mielőtt elindulok Dave-hez.

Kíváncsi vagyok, Vale ott lesz-e. Figyelembe véve, amit tudok, biztos, hogy sokáig fog dolgozni, habár péntek este van. A munkahét vége és mikor mindenkinek lazítania kellene, biztos vagyok abban, hogy Vale dolgozni fog. És a fenébe is, ha ez nem kavarja fel a gyomromat. Utálom a gondolatot, hogy ő és Dave szenvednek. Még jobban utálom a megvető kifejezést az arcán, amikor felajánlottam a segítséget. Utálom, mert megmutatta, hogy az olajág ellenére – a fegyverszünet ellenére–, még mindig vannak erős érzései.

Fogalmam sincs, hogy miért pont neki vannak, de majd túllépek rajta. Annyi minden gondja van most, hogy azt hiszem, csak védekezik. És emellett úgy tervezem, hogy ma este Dave-nek is felajánlom ugyanezt. Számítok arra, hogy visszautasítja, de nem lesz morcos emiatt.

Mikor a hálószobámba érek, átkutatok néhány dobozt és kiveszek egy tiszta alsót, egy kifakult farmert és egy régi Mountain Dew pólót, amin van néhány lyuk. Nem azért öltözködöm, hogy bárkit lenyűgözzek ma este, így lehetek kényelmesen. Mielőtt bemegyek a fő fürdőszobába, felveszem a telefonomat az éjjeli szekrényről és gyorsan megnézem. Látok egy üzenetet Michelle-től és gyors mosolyra húzódik a szám.

Milyen az élet Carolinában?

Az ágyra dobom a ruháimat, melléjük ülök és visszaírok neki. Épp most fejeztem be egy adag cucc kipakolását. Merre vagy?

Azonnal válaszol, ami Michelle-re vall. Amíg van mobilszolgáltatás vagy Wi-Fi, a nő mindig elérhető. Pittsburgh. Tegnap repültem ide.

Michelle egy nagy, Hudson-völgyi borászat értékesítési képviselője. Rengeteget utazik szerte az Egyesült Államokban, de eredetileg pittsburghi és állandó lakása is van ott. Vagy egy éve találkoztam vele egy partin. Ami azt illeti, meg is dugtam őt azon a partin és aztán elkezdtünk egy ilyen barátság extrákkal típusú kapcsolatot. Nem találkozunk túl gyakran, talán néhány havonta az utazási ütemterveink között. De, amikor összejövünk, akkor rendesen összegyűrjük a lepedőt. Plusz, ő egy igazán klassz csaj. Olyan, akivel együtt lóghatsz és megihatsz egy sört – vagy az ő esetében egy pohár bort. A kötöttségek nélküli kapcsolatunkat már korán egyértelműen meghatároztuk és a „ne kérdezz, ne mesélj” elven működünk. Mégis, amikor Michelle a városban van, ő az én legkedveltebb kalandom, mert nagyszerű az ágyban és nem vágyik semmi többre.

Mielőtt visszaírhatnék neki, küld egy újabbat. Hamarosan készen állsz a társaságra?

Általában rögtön válaszolnék neki a következő néhány napra szóló beosztásommal, hogy megegyezzünk valamiben, de az ujjam tétovázik, mielőtt megnyomnám a képernyőt. Úgy maradok, és a szavait bámulom. Az agyam kiürül, és egy előérzet kavarog bennem.

Mi a fasz? A következő három napomat üressé tehetem, mielőtt elrepülök. Szeretek dugni. Tényleg szeretek Michelle-lel dugni. Mi ez a kétkedés?

És mielőtt még rájönnék a válaszra, Vale képe tűnik fel a fejemben. A fiatalabb Vale-ről… akit szerettem. Vad, sötét haj, csillogó piercingek az arcán, áthatóan gonoszkodó kinézet, amitől mindig sikerült megkeményednem.

Erősen megrázom a fejem, hogy elűzzem a képet.

Ez egy illúzió. Egy emlék, aminek el kellene halványodnia és nem kiszínesedni. Egy nőről, aki többé már nem létezik, és soha nem kellene így megtelepednie a lelkiismeretemen.

Kényszerítem magam, hogy visszaírjak Michelle-nek. Tudsz repülni holnap? Csapatbulit tartok, majd korán kipaterolok mindenkit.

Aggódva várom a válaszát, imádkozva, hogy elfogadja. Remélem, hogy holnap felbukkan a küszöbömön és bedobja minden kibaszott szexi varázserejét, amit kell, hogy Vale biztosan ne jusson így még egyszer az eszembe. A szívem hevesen ver a várakozástól, és amikor megérkezik a válasza, megdöbbent, mit érzek.

Ezen a hétvégén nem. De talán legközelebb, ha letisztázok néhány dolgot.

Megkönnyebbülés. Kurvára megkönnyebbülés, hogy nem tud jönni.

Mi az ótvaros fasz van velem? Vale Campbell nem gyakorolhat hatást a szexuális életemre. Nincs joga hozzá. Nem az ő dolga. Semmi más nem lehet számomra, egy kedves ismerősnél.

Mégis azon kapom magam, hogy azt remélem, találkozok vele ma este, amikor elmegyek Dave-hez.

___

Ránézek az órámra… megint.

Este 10.45 van és Vale még nem bukkant fel. Határozottan elutasítottam, hogy megkérdezzem Dave-et a hollétéről és egyébként is, vagy két órája elaludt a karosszékében. Nem sokkal azután történt, hogy megettük a csirkés tortillalevest, amit Vale készített, és megivott egy alkoholmentes sört, amit hoztam neki, miközben én elkortyolgattam három Molsonst.

A focinak már majdnem vége és nekem nem lesz okom maradni, amikor befejeződik. Ez szívás, mert kicsit aggódom Vale miatt, és mert ilyen sokáig dolgozik. Vacsorázott egyáltalán?

A szívem majdnem kiugrik a mellkasomból, amikor meghallom a kulcsot az ajtóban és felegyenesedem a kanapén, készen arra, hogy egy valószínűleg kimerült Vale lép be az ajtón.

Ehelyett egy sugárzó nő lép be. Egy másik Vale, mint akit a csinos Cold Fury edzőinek egyenruhájában láttam az edzőtábor kezdete óta. A haja hosszú, laza és lágy hullámokban göndörödik. Smink van rajta és az ajka csillogóan fényes. Laza a szürke csíkos pamutszoknyájában, ami a térdei körül leng és a fehér pólóban, de teljesen nőiesen és szexin néz ki. A fejét hátrafordítja a válla felett, hogy ránézzen valamire maga mögött és nevet – Ez annyira nem igaz. Meg fogom fizettetni veled.

És aztán meglátok egy férfit mögötte és az visszanevet rá teljes odaadással a szemében. Vale felénk fordul és a szeme rögtön az enyémbe csapódik. Megtorpan, és a srác nekifut a hátának. A kezét Vale derekára teszi, hogy ne döntse le és hirtelen gyűlölet ébred bennem a fickó iránt. Le akarom tépni a kezét és eltörni minden ujját… legalább kétszer.

Vale tekintete az apjára siklik, és a szája ellágyul, amikor meglátja, hogy alszik. Szelíd tekintettel néz vissza rám, ahogy azt suttogja – Mióta van kiütve?

– Az első negyed vége óta – suttogom vissza és felállok a kanapéról.

– Majdnem kibírtam a félidőig – hallom Dave morgását és lenézek rá. A szemei nyitva vannak, bár kicsit homályosak. Előredől és visszaállítja a fotelját normál ülőhelyzetbe.

Dave aztán feláll, köhög, hogy kitisztítsa a torkát és kinyújtott karral elhajol Vale mellett. A fickó előrelép és elfogadja Dave kézfogását.

– Hé, Todd. Jó, hogy látlak – mondja Dave és én próbálom elemezni a hangját. Kedveli ezt a fickót? Nyilvánvaló, hogy ez az a valaki, akivel Vale találkozgat egy ideje és kétségem sincs afelől, hogy ez a srác hívta őt a múltkor, mikor itt voltam. Nem hallok semmilyen nyílt érzelmet a srác irányába, de Dave láthatóan örül, hogy látja.

Egy pillanatra igazán megnézem a fickót. Elég jól néz ki, szerintem. Semmi látványos, véleményem szerint. Rózsaszín legombolt nyakú inget visel, khaki színű rövidnadrágot és egy pár vitorlás cipőt.

– Hát, szia – mondja Dave, ahogy rájön, hogy be kell mutatnia. A tekintetem Vale-re vetem és ő visszabámul rám. – Hawke… ő itt Todd Walters. És Todd… ő itt…

– Hawke Therrien – mondja Todd ragyogó mosollyal. Elnyomakszik Vale mellett, megkerüli Dave fotelját és kinyújtott kézzel közeledik felém. – Nagy rajongó vagyok. Hatalmas, ami azt illeti.

Megragadja a kezemet és vadul pumpálja. A válla felett egy bólintással Vale felé azt mondja – Tudtam, hogy ideigazoltak és Vale ma este mesélte, hogy Dave edzett téged a másodosztályban.

– Ifi elsőosztály – javítom ki, a barom nyilvánvalóan rohadtul semmit se tud rólam vagy a karrieremről.

– Bocsánat – mondja maflán, ahogy elhúzza a kezét. – Igen, Vale mesélte, hogy akkoriban barátok voltatok.

– Ezt mondta, igen? – visszanézek Vale-re, aki most lesütött szemekkel elmélyülten tanulmányozza a szőnyeget. Nem hajlandó rám nézni és elismeri a tényt, hogy információt tart vissza a pasijától.

Érdekes.

– Igen, Vale és én akkoriban – mondom, ahogy továbbra is őt nézem, látom a vállait megfeszülni. Gyorsan rápillantok Dave-re és látom, hogy lesütötte a tekintetét elharapva egy vigyort. Ebben a pillanatban rájövök, hogy Dave nem igazán kedveli Toddot és élvezi ezt az összjátékot.

– Nos, bármennyire is szeretnék visszaemlékezni a régi időkre, későre jár – mondja Vale, miközben ellép az apjától és Todd mellé áll. A fickó átkarolja és közelebb húzza, még mindig ragyogóan mosolyogva rám. Vale könyörgően néz rám, az üzenete világos. Nem akarja, hogy a pasija tudjon rólam és arról, mik voltunk egymásnak. Fogadok, attól fél, hogy el fogja ijeszteni, tudván, milyen gyorsan térdre tud kényszeríteni egy srácot.

– Ja, mennem kell – mondom, ahogy kihalászom a kulcsaimat a zsebemből. Dave-hez fordulok. – Találkozunk holnap nyolc körül?

Miközben Dave bólint, Vale közbevág. – Mi van holnap nyolckor?

– Bulit tartok a házamban a csapatnak és a feleségeiknek vagy barátnőiknek. Gondoltam, Dave örülne, ha megint hokival foglalkozó emberek között lenne.

– Ó – mondja halkan Vale és Dave hozzáteszi – Alig várom.

Nézem, ahogy Vale feszülten mosolyog rám, és a barátja közelebb húzza magához. Ez a mozdulat nem tetszik és tudom, hogy nem kellene így vagy úgy éreznem emiatt, de kissé megenyhülök, amikor Vale elhúzódik tőle, hogy felvegye a sörösüvegemet az asztalról. Zavartan összehúzza a szemöldökét és látom, hogy sosem számított arra, hogy Dave velem együtt tér vissza.

Vagy talán csak aggódik, hogy egyedül mozdul ki nem sokkal azután, hogy egy vírust injekcióztak az agyába.

– Szeretnél jönni? – kérdezem Vale-t és ő felkapja a fejét. – Úgy értem, senkit sem hívtam meg a stábból, téged kivéve és én… régi barátok vagyunk, nem?

Csak bámul rám. Kitágult szemekkel és nem pislogva.

– Mindkettőtöket – tisztázom, gyorsan Todd felé bólintva. – Mókás lesz.

– Imádnánk – kiáltja Todd.

De én nem nézek rá vissza. Továbbra is Vale-re nézek és a válaszát várom.

Végül, egy kicsit sóhajt megerősítésképpen és csendesen azt mondja – Persze. Ott leszünk.