26.-27. Fejezet

 

26. fejezet

Vale

Fordította: MANDY

A kopogás a hálószoba ajtómon megijeszt. Olyan mélyen benne voltam Dean Koontz legújabb thrillerében, hogy jeges borzongás fut végig a gerincemen az ütés hallatán. De apám nyitja ki az ajtót és vigyorog rám, így rájövök, hogy nem egy természetfeletti pszichopata őrült jött el értem. Piper felemeli a fejét az ölemből és üdvözlésként megcsóválja a farkát.

– Szia, drágám – mondja apa, arca kipirosodott a kinti hidegtől. – Meg akarod nézni a fát?

Megjelölöm szamárfüllel az oldalt, becsukom a könyvet és leteszem magam mellé. Megsimogatom Piper fejét és lustán megvakargatom. A legjobb dolog volt, mióta visszatértem Sidney-be, hogy visszaszereztem Averytől a kiskutyámat. – Nem hiszem el, hogy már szereztél karácsonyfát.

Általában Szenteste napján állítjuk fel a fát és még tíz nap van addig.

Apa kuncog. – Úgy érzem, idén korábban ünnepelek.

Gyengéden letolom magamról Pipert és lelógatom a lábam az ágyról. Piper visszahajtja a fejét és lecsukja a szemeit.

– Ó, igen – cukkolom, ahogy felé sétálok. – És mégis mit kellene ünnepelned?

Apám kinyúl a karjával, átöleli a nyakamat és magához húz egy ölelésre. Puszit nyom a fejemre aztán elenged. – Ó, hát lássuk csak. A daganatom megy össze, újra itthon vagyok és a lányom meg a korcs kutyája itt van velem. Az élet csak olyan rohadt jó.

Nevetek, belekarolok és belépünk a rövid folyosóra, ami a nappaliba vezet. – Igen, az élet rohadt jó.

Vagy valami ilyesmi.

Úgy értem, a szívem még mindig össze van törve, de őszintén, ha csak egyetlen egy kívánságom lenne a világon, az lenne, hogy az apám győzze le a rákot. Boldogan áldoznék fel egy örökkön örökké tartó szerelmet az apám életéért. Csak szívás, hogy nem kaphatok meg mindent.

Mikor belépünk a nappaliba, szemügyre veszem a masszív balzsamfenyőt, aminek egyenes, szúrós tűleveleiből csodálatos illat árad.

– Jesszus, Apa… el kell mozdítanunk néhány bútort, hogy ez az izé beférjen ide. – szidom meg, mikor észreveszem, hogy a fa teteje valóban meghajlik a mennyezetnél. – És vennünk kell még fényeket és díszeket, szerintem.

– Igazából most akarok kimenni egy kicsit és pontosan ezt tenni – mondja és megcsipkedi az arcomat. – Készen állsz később a díszítésre?

– Hát persze. Mármint nincs értelme, hogy egy csupasz fa álljon a lakásban.

Apa kuncog és besétál a konyhába, ami a nappali mellett van. Kicsi, egy apró pult szigettel, ami még mindig viseli a sütés és főzés nyomait anyám halála előttről. Túl sok helyet foglal el, de egyikünk sem bír megválni tőle. A pultra hajolok és figyelem, ahogy apám előhúz egy sertéssültet, amit a hűtőben olvasztott ki.

– Gondolom, azt várod, hogy főzzem meg – mondom egy éles pillantás kíséretében.

– Nem – mondja büszkén. – Ma este én fogok vacsorát főzni és még arra is gondoltam, hogy sütök süteményt is, desszertnek.

Felhúzom a szemöldökömet. – Ki vagy te és mit csináltál az apámmal?

– Nevess csak, kisasszony, de az az igazság, hogy elunom az agyamat. Ha a főzés lefoglal, még hálás is lehetsz.

– Aggódom az ételmérgezés miatt – mondom szárazon és kinyitom a hűtőt, kiveszek egy palack vizet.

– Okostojás – mondja szeretetteljesen. – De van egy aljas tervem. Fel kell hizlaljalak, mielőtt visszamész  Columbusba. Így sem eszel eleget.

Figyelmen kívül hagyom a megjegyzést, lecsavarom a kupakot és iszom egy kortyot, lustán húzogatom a gyapjú zoknis lábamat az elnyűtt linóleumon. – Biztos, hogy nem akarsz velem jönni? Tuti, hogy találnék egy nagyobb lakást annál, amit lefoglaltam.

– Nem – mondja biztosan, tétovázás nélkül. – Ez az otthonom és itt maradok. Biztos, hogy nem próbálnál meg itt keresni valami munkát és inkább itt maradni velem?

– Nem – válaszolok ugyanannyi bizonyosság és nem kevesebb tétovázás nélkül. – Szeretem a Buckeye szervezetet. Ez egy jó lépés volt számomra.

– Jelentkezhetnél az Oilershez is munkára – javasolja. – Biztos vagyok benne, hogy Benny felvenne.

Benny az Oilers vezérigazgatója és apám régi barátja. Ez is egy lehetőség, eltekintve a ténytől, hogy én inkább minden lehetséges munkát az apámnak adnék. Ha a következő MRI-je további csökkenést mutat, kétségtelenül tudom, hogy vissza akar majd menni dolgozni. Próbáltam már előállni ezzel a témával, de leállított, mondván: – Nem akarom elkiabálni a gyógyulásomat. Ez olyasmi, amit majd a következő MRI után fogok megfontolni.

Szerencsére a közeljövőben nem kell aggódnunk az anyagiak miatt. Mikor elfogadtam Gray Brannon ajánlatát, hogy azonnali hatállyal elengedjen a Cold Fury-tól, teljesen meglepődtem, mikor kaptam egy tízezer dolláros csekket végkielégítés gyanánt. Egyáltalán nem volt helyén való, teljesen helytelen volt. Nem érdemeltem meg, de tudtam, hogy magától Brian Brannontól jött, aki csak biztos akart lenni abban, hogy apámnak nem lesznek anyagi gondjai. A ház törlesztője és a kiadásai bőven fedezve lesznek, ha ezt az összeget befizetem a bankszámlájára, ami persze csak egy óriási, szinte vérre menő küzdelem árán fog sikerülni. Habár tudom, hogy el kellett volna utasítanom az ajándékot, a vágyam győzött, hogy apámról gondoskodjak, így elfogadtam az adományt.

Emellett egy tiszta, új kezdetet akartam, amikor visszatérek a Columbusra. Több, mint égető szükségét érzem annak, hogy megint újrakezdjem az életem, mert tényleg ez az egyetlen módja, hogy hátrahagyjam összetört szívemet.

– Kapcsolatba fogsz lépni Todd-dal, ha visszamész a Columbusra? – kérdezi apám, pont, mikor megint kortyolok a vízből, a kérdése annyira lesokkol, hogy majdnem megfulladok. Néhány köhögőroham és apám hátbeveregetése után visszanyerem az önuralmamat.

– Miért kérdezed? – kérdezem zihálva.

– Aggódom érted – feleli megvonva a vállát. – Todd gondoskodna rólad.

– Tudok magamról gondoskodni – mondom határozottan, de még mindig elképedten. Apám soha nem rajongott Toddért. Neki is ugyanúgy összetört a szíve, amiért Hawke és köztem nem működött másodjára sem a dolog, úgyhogy tudom, nem igazán akarja, hogy olyasvalakivel legyek, mint Todd.

– Tudom, hogy tudsz, drágám. Csak azt akarom, hogy boldog légy, szerelmes. És szeretnék unokákat is.

A teljes magányosság érzése söpör végig rajtam. Mindenféle szomorúságot éreztem az elmúlt hetekben, mióta hazaértem és hátrahagytam Hawke-ot, de a veszteség újult erővel önt el, mikor apám fájdalmasan emlékeztet arra, hogy ezen dolgok – szerelem, boldogság, gyerekek –, egyike sem létezhet számomra az egyetlen férfi nélkül, akire vágyom.

Az egyetlen férfi, aki nem volt hajlandó elengedni a sötét múltunkat és megragadni a lehetőséget a jövőnkre.

Bassza meg, ugyanannyira feldühít, mint amennyire lehangol. A férfi, akit szeretek, még mindig egy seggfej, aki kényelmesen az én nyakamba akarja varrni a kapcsolatunk bukását. Soha nem hoztam fel a tényt, hogy igazából ő volt az, aki hátat fordított, mikor nem válaszolt a hívásaimra és a mailjeimre. Ezt még az arcába kellett volna vágnom. Meg kellett volna tennem, csak hogy lássam a fájdalmat és a szégyent, ami valamelyest enyhített volna az utóbbi néhány napon.

Igen, ezt kellett volna tennem, de őszintén szólva, nem éreztem volna jobban magam tőle. Csak Hawke lett volna szarabbul, úgyhogy elengedtem.

Megint.

– Hallottál róla valamit? – kérdezi apám csendesen, ahogy kihúzza a tepsit az alsó szekrényből.

Meglepetten felkapom a fejem. Apám és én nem igazán beszéltünk Hawke-ról, mióta visszajöttünk. Nem rejtettem el az igazságot arról, ami történt. Elmondtam neki, hogy én kitettem a szívemet, de Hawke nem igazán ugyanazon a helyen volt, ahol én. Nem hiszem, hogy az apám szükségszerűen egyetértett volna azzal a módszerrel, hogy csak simán feladom, de megértette, hogy mennyire megbántott és ezért támogatta a döntésemet, hogy otthagyjam a Cold Furyt.

– Szóval hallottál? – erősködik.

Az arcomat a padló felé fordítom, úgyhogy van időm elpislogni a kitöréssel fenyegető könnyeket. – Nem. Egy szót sem.

– Talán meg kellene keresned – javasolja gyengéden. – Úgy értem… ti ketten nem igazán beszéltétek meg. Te egyoldalú döntést hoztál, hogy eljössz.

– Ez volt a helyes döntés – tiltakozom mérgesen. – Nem lehetek valakivel, akit szeretek, de az nem szeret viszont.

Apám szája együttérző mosolyra húzódik. Szemei szomorúak a lánya miatt. – Igen, tudom. Csak azt hittem… hát, csak azt hittem, hogy ti ketten egymásnak vagytok teremtve, tudod?

– Igen, tudom – értek egyet és odasétálok az apámhoz. A vállaira teszem a kezeimet és mélyen a szemébe nézek. – De minden rendben lesz. Idővel ez az egész rendben lesz.

– Halihó – hallom a kiabálást a ház elejéből, ahogy nyílik a bejárati ajtó.

– Itt hátul, Avery – kiáltom vissza. Hallom, hogy Piper leugrik az ágyamról, körmei kopognak a padlón aztán a jellegzetes upssz, ahogy elképzelem, Piper épp most ugrott rá Averyre.

– Átkozott bestia – mondja Avery szeretetteljes hangon, aztán besétál a konyhába, Piperrel szorosan a nyomában. Habár nem kérdőjelezem meg Piper lojalitását felém, kétségtelen, hogy szereti azt a nőt, aki etette és gondoskodott róla az elmúlt néhány hónapban.

– Helló, helló – mondja Avery, közben leveszi a kabátját és a sapkáját, majd rádobja őket a szigetpultra. Aztán a kesztyűi következnek, majd gyorsan megölel, aztán apámhoz fordul. Karjaival átöleli az apámat, majd megkérdi. – Hogy vagy, nagy mackóm?

Apa felnevet, meglapogatja a hátát, aztán megszólal. – Kaptam egy karácsonyfát.

– Láttam – feleli, mielőtt rám kacsint. – Olyan nagy, hogy egy faházat is építhetnél belőle.

– Van sertéssült ma estére, ha gondolod, egyél velünk aztán segíthetsz díszíteni. – ajánlja fel apám.

– Nem lehet – mondja Avery. – A szüleim meghívtak minket ma estére vacsorára. Olivert és Ninát is. Anya azt mondta, hogy van egy meglepetése a számunkra, szóval tudom, hogy nem nagyon hagyhatom ki.

– Lehet, hogy csak nektek akarja adni a régi kínai készletét, vagy valamit – jegyzem meg szárazon. Avery anyja és apja úgy döntöttek, hogy karácsony után levonulnak Floridába és minden személyes dolgukat a gyerekekre hagyják.

– El fogom fogadni – mondja Avery, közben kinyitja a hűtőszekrényt, keresgél benne és kivesz egy diétás kólát. – Rob és én épp csak annyi kínai porcelánt kaptunk nászajándékba, hogy csak másfél embernek elég.

– Hát akkor lehet, hogy egy kínai porcelánt veszek neked karácsonyra – gondolkodik apám, miközben kicsomagolja a sültet.

– Meg ne merd próbálni – mondja Avery ijedten. – Sokkal jobban szeretem az ékszereket.

Forgatom a szemem, de apám nevet. – Pontosan feljegyeztem, Av.

Apám kinyitja a sütő ajtaját és indul, hogy betegye a sertéssültet. Nem szólok egy szót sem, de Avery nem tudja fékezni a nyelvét. – Dave… ugye tudod, hogy elő kell melegíteni a sütőt előbb?

Apám felegyenesedik és zavartan néz rá. – Épp most akartam bekapcsolni.

Avery csettint a nyelvével, előrelép és kiveszi a kezéből a tepsit. – Drága, kedves Dave… te szegény kis főzni nem tudó bolond. És ezt nem is rakhatod be így, fűszerezés nélkül. Hadd mutassam meg, hogy kell.

– És ezennel – mondom, fogva a jeleket, hogy tűnjek el – elviszem Pipert sétálni.

Egyikőjük sem figyel rám, Avery épp a fűszertartó felé nyúl és leckét ad Dave-nek, hogy kell helyesen előkészíteni a sültet.

 

27. fejezet

Hawke

Fordította: MANDY

– A vacsora körülbelül tíz perc múlva kész – kiabál ki a konyhából Carly, Oliver anyja. – Ahogy ideér Avery, Rob és Thomas, eszünk is.

Csábító az illata Carly krumpligombócának és megkordul a gyomrom. Már csak emiatt is megérte ez a hirtelen felindulásból elkövetett látogatás.

– Gyere, haver – mondja Oliver és feláll a kanapéról, ahol a sörünket kortyolgatjuk. Az apja egy pillantást sem vet ránk, inkább tévét néz, kinyújtózva fekszik a foteljében. Oliver felesége, Nina, aki nagyon kedves és segítőkész, Carlynek segít a konyhában. – Rá kell gyújtanom.

Követem Olivert ki az ajtón, mindketten felkapjuk a kabátunkat az előtéri fogasról. Kilépünk a verandára, és felkapcsolódik a veranda egyetlen sárga villanykörtéje.

– Rossz szokás, cimbi – mondom, ahogy a tekintetem a cigarettára esik.

– Igen, ahogy a golyóim vakargatása is, de nem gondolod, hogy egyhamar felhagyok vele, ugye? – mondja, és közben olyan mozdulatokat tesz.

Felnevetek és megrázom a fejem, hátradőlök a lépcsők mellett húzódó vaskorlátnak. – Elképzelni nem tudom, Nina mit lát benned.

– Ez az igaz szerelem – jelenti ki és szív egyet a cigiből. Aztán rám vigyorog. – Haver… nem tudom elhinni, hogy csak így felbukkantál.

– Volt egy kis időm – vonom meg a vállam. – És már rég esedékes volt, hogy meglátogassam a szüleidet.

Igazából nem kellett volna rászánnom az időt, hogy idejöjjek. A Cold Fury épp most fejezte be a délutáni meccsét Ottawában és holnapután Montrealban játszunk. Ez adott nekem egy kis lehetőséget, hogy felpattanjak a regionális járatra és meglátogathassam a régi, kedvenc helyemet.

És talán lehetőségem lesz találkozni Vale-lel?

Ó, ki a fenét akarok én átverni? Bármennyire is szerettem volna meglátogatni Olivert és a bandát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem Vale hozott ide. Alig bírok ki két percet, hogy ne gondoljak rá. A megszállottja lettem.

Hiányzik nekem.

Olyan kibaszottul nagyon hiányzik, hogy már émelyeg a gyomrom.

Oliver bólint, szív még egyet a cigiből aztán kinéz az udvarra. Tétovázok egy pillanatig, aztán veszek egy mély levegőt. Megvakarom a fejemet és megkérdezem. – Ő, hogy van?

Felém fordítja a fejét és meglepetten felhúzza a szemöldökét. – Ki? Vale?

– Mégis ki más? – csattanok fel. – Naná, hogy Vale.

Oliver mindent tudóan elmosolyodik, szív egy slukkot aztán lassan kifújja. – Nem nagyon láttam őt. De Avery majdnem mindennap találkozik vele.

– És? – kérdem.

– És mi? – játssza a hülyét és azt hiszem, még élvezi is.

– És hogy van? – csikorgom.

– Ó – mondja, megjátszva a hirtelen megvilágosodást. – Úgy érted, hogy haldoklik-e az összetört szíve miatt? Vagy azt akarod tudni, hogy randizik-e valakivel? Úgy hallottam, Jeff Conklin a szerszámboltból elhívta randira. Először kicsit bizonytalan volt, de aztán mondtam neki, hogy próbálja meg. Vale szingli teljes mértékben, nem?

Jeff Conklin? Ez kurvára szórakozik velem. Az a gyökér rohadtul nem elég az olyanoknak, mint Vale. Hokiztunk együtt az Oilersnél, de vállalhatatlan volt. Második évben kivágták és itt maradt Sydney-be, hasznosítani próbálta a csapattal szerzett rövid hír- és dicsnevét. Oliver mesélte, hogy már akkoriban kétszer nősült és mindkétszer el is vált.

– Nemet fog mondani – mondom magabiztosan, és remélve remélem, hogy nemet mondana az ilyeneknek.

Igazából, mindenkinek.

A gondolat, hogy valaki mással van…

Oliver megvonja a vállát és szív egy slukkot. A szája ördögi vigyorral kunkorodik felfelé. – Valószínűleg igazad van. Úgy értem, az exe nem Columbusban van? Valószínűleg visszamegy hozzá.

A morgás, ami elhagyja a számat, még engem is meglep, ahogy az a tény is, hogy a kezeim önkéntelenül is ökölbe szorulnak és valami rejtélyes módon be akarok húzni egyet Olivernek. Tudom, mit csinál… megpróbál rávenni valamire, de még nem tudom biztosan, mire.

– Te mi a fenét keresel itt? – hallom mögülem, és amikor megfordulok, Avery sétál felénk, kézen fogva egy imádnivaló kisfiúval, akin tisztán látszik, hogy a kisfia, Thomas. Egy rövidhajú, magas férfi követi őket.

– Hát, helló Avery – üdvözlöm őt szelíden, nem vagyok meglepve a duzzogó hangjától.

Egy gyors mosolyt dobok a kisfiú felé, aki elkerekedett szemekkel néz fel rám. Leguggolok, így nem tornyosulok fölé, mikor felbámul rám a verandalépcső aljáról. – És te ki vagy?

Rám vigyorog és megszólal. – Thomas vagyok. És te ki vagy?

– Ő senki – mondja Avery, felsétál a lépcsőn, még mindig erősen fogva a kisfiú kezét. Még mindig engem bámul, amikor elviharzanak mellettem, Avery viszont nem hajlandó rám nézni.

– Ez nem volt szép, Av – korholja Oliver, majd elpöccinti a csikket a körülöttünk nyújtózó sötétségbe.

Avery férje felsétál a lépcsőn és a kezét nyújtja felém. – Rob vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Hawke – mondom és megrázom a kezét. Úgy tűnik, semmiféle ellenségeskedést nem tanúsít irántam. Bólint, együttérzőn rám mosolyog, majd elhalad mellettem és követi Averyt a házba. Az ajtó halkan becsukódik utánuk.

– Hát, ez rosszabb is lehetett volna – jegyzem meg és hátradőlök a vaskorlátnak. Amikor Carly említette, hogy mindenkit meghívott vacsorára, gondoltam, hogy Avery vicsorogni fog rám. Biztos vagyok benne, hogy Vale elmondott neki mindent, ami kettőnk között történt, és tudom az utolsó beszélgetésünk alapján a The Fox and Houndban, hogy nagyon csalódott bennem.

A bejárat újra kitárul és Avery száguld ki rajta. Oliver gyorsan hátralép, nehogy eltalálja az ajtó.

– Majd most lesz rosszabb – motyogja.

Avery egyenesen hozzám lép, mire kihúzom magam, felkészítem magam a haragjára. Jobb, ha túl leszünk rajta, és magunk mögött tudhatjuk.

– Te egy akkora seggfej vagy – sziszegi. – Egy hatalmas, kibaszott, totális seggfej.

– Avery – figyelmezteti Oliver, mire a lány felé fordul.

– Fogd be, Oliver! Ezt hallania kell!

Próbálok nemtörődöm és közömbös maradni, mert tudom, hogy még jobban felbassza őt. Keresztbe fonom a kezem, kérdőn felvonom a szemöldököm és gyakorlatilag úgy duruzsol a hangom. – Mondd csak, Avery… miből gondolod, hogy seggfej vagyok?

Tudom a választ, persze, hogy tudom, de úgy érzem, hogy harcolnom kell. Az az igazság, bűntudatom van, amiért így alakultak a dolgok. Van egy olyan érzésem, hogy figyelmen kívül hagytam valami fontosat. Talán az érzéseim vezettek félre, és az Istennek se jövök rá, hogy miért. Talán ő adhat némi felvilágosítást egy jó kis ódivatú vitán keresztül, de az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az az, hogy olyan kurvára hiányzik nekem Vale és fogalmam sincs, hogy tudnám rendbehozni.

Avery vesz egy mély levegőt, részéről ez egy összehangolt erőfeszítés, hogy racionális maradjon a haragja ellenére. Kiengedi egy gyors fújással és elkezdi. – Mert kettős mércét alkalmazol. Mert nem vállalod a felelősséget a saját hibáidért. Mert Vale-t akarod hibáztatni azért, hogy véget ért a kapcsolatotok annyi évvel ezelőtt, amikor az legalább annyira a te hibád is.

Szórakozottan felhorkanok. – Ez nem fog működni velem, Avery. Vale és én tisztáztuk a dolgokat arról az éjszakáról. Elmesélte a vetélést. Hibáztam, hogy nem vele mentem el a buliról, de ő is hibázott, hogy nem adott lehetőséget, hogy jóvátegyem. Fel sem hívott, csak kitörölt engem egyetlen szó, magyarázat nélkül. Úgyhogy bocsáss meg nekem, ha ezt most nem nagyon tudom elengedni. Ez nem olyasmi, amit könnyen el lehet felejteni és őszintén, ez Vale hibája. Időt kellett volna adnia. Foglalkoztunk dolgokkal, de nem akart nekem időt adni, hogy utolérjem őt. Ő könnyebben el tudta engedni ezt a dolgot, mint én.

– Nem csak seggfej vagy, hanem egy idióta is – gúnyolódik.

– Nem vagyok seggfej – csikorgatom a fogaimat. – Őszinte voltam Vale-lel. Elmondtam neki az érzéseimet, úgy, ahogy vannak, cukormáz nélkül. Ez nem seggfejség. Ez őszinteség.

Avery lekezelően elmosolyodik. – Mi lenne, ha azt az őszinteségi rivaldafényt egy percre magadra fordítanád, Hawke. Gondoltál arra valaha is, hogy ez a sok szarság meg sem történt volna, ha egyszerűen visszahívod őt. Vagy az isten szerelmére, legalább az e-mailjeit megválaszolod. Lehet, hogy óriási hibát követett el Vale, mikor szakított veled, de ő megpróbálta helyrehozni és te voltál az, aki azon a ponton hátat fordított neki. Olyan kibaszott gyerekes dolog volt ezt tenned, nem is értem, Vale hogy tudta ezt ilyen könnyen megbocsátani neked és elengedni. Határozottan ő a nagyobb személyiség.

Valahol annál a kijelentésnél, mikor Avery azt mondta, hogy ,,megpróbálta helyrehozni”, a vér szó szerint megfagy az ereimben és a tarkóm bizsereg a nyugtalanságtól.

Az aggodalom szűk csomója ereszkedik mélyen a mellkasomra, amitől nehezen lélegzem.

– Hogy érted azt – lassan artikulálom a szavakat, hogy kordában tartsam a hangom remegését. –. hogy ,,megpróbálta helyrehozni”?

Avery a szemeit forgatja. – Kérlek… Ne játszd a hülyét. Arról beszélek, hogy hívott téged miután elmentél, és, hogy te figyelmen kívül hagytad. Nem is hívtad vissza.

– És e-mailt is írt? – kérdezem, a torkom száraz és reszelős.

– Persze, hogy e-mailt is – fújtat Avery. – De miután nem válaszoltál, feladta.

– Én nem kaptam semmiféle hangüzenetet – jelentem ki magabiztosan.

– Hazudsz – sziszegi nekem. – Gyanítom, le fogod tagadni az e-mailjét is. Keresett téged, te meg hátat fordítottál neki.

Lehullanak a karjaim a mellkasomról, kihúzom magam és Avery fölé tornyosulok. Lehajolok, és haraggal telve morgok rá. – Nem kaptam semmilyen kibaszott hangüzenetet, ahogy e-mailt sem…

Az agyam visszapörög arra az időre. Hét év már egy örökkévalósággal ezelőtt volt, de nem vagyok meglepve, hogy nem láttam a leveleimet. Nem voltam túl lelkes e-mailező és ahogy Pittsburgh-be mentem, kaptam egy e-mail címet a szervezettől. Átadtam a családomnak, hogy használják és ennyi volt. Örültem, ha heti egyszer rá tudtam nézni, így a régi e-maileket belepte a por.

Bejelentkezhetnék most. Biztos, hogy még él a postafiók, de még csak a kibaszott jelszóra sem emlékszem. Lehet ott egy régi e-mail Vale-től, amiben kiönti nekem a lelkét? Elmondhatja benne, hogy hazudta, hogy nem szeret? Hogy szeretne visszakapni?

Már magát a gondolatot is borzalmas elviselni, mert az azt jelenti, hogy olyan kibaszott sok időt elvesztegettünk. Elkerülhettük volna ezt a sok gyötrelmet és ó, bassza meg… az elutasításomat is, hogy engedjek az iránta megújult érzelmeimnek. Mindezt csak a bennem élő démon gyermek szülte, aki még mindig keserű és dühös volt és talán meg is akarta büntetni Vale-t.

Hátat fordítok Averynek, mindkét kezemmel végigtúrok a hajamon, próbálok gondolkodni. Hogyhogy nem kaptam meg a hangüzeneteit? Pörögnek az agytekervényeim, próbálok visszaemlékezni, mi történt az életemben az első néhány héten, miután Pittsburghbe költöztem. Elkezdtem az edzőtábort, beköltöztem a lakásomba. Bulizni mentem az új csapattársaimmal, szórakoztam és próbáltam kiűzni Vale-t a fejemből.

Aztán hirtelen bevillan, világosan, mint a nap. Elvesztettem a telefonomat az első éjszakákon, ahogy éltem a nagyvilági életet az új városban. Bulizni mentem, berúgtam, megdugtam valami tyúkot aztán végül a lakásán maradtam egész éjjel. Másnap reggel kiosontam, és körülbelül déltájt vettem észre, hogy nincs nálam a telefonom. Azt hittem, hogy nála hagytam és nem akartam visszamenni érte. Így hát elindultam az újonnan keresett pénzemmel, ami már lyukat égetett a bankszámlámon, és megvettem a legújabb és legnagyobb sebességű okostelefont. Új számom lett és büszke voltam az új pittsburghi körzetszámomra, csak a csapattársaknak és a családomnak adtam meg.

– A kurva életbe – morgok és felnézek az égre, összekulcsolom a kezemet a fejem tetején. A tüdőm összeszorul és a hiperventilláció határán érzem magam.

– Most komolyan megpróbálsz úgy tenni, mintha nem tudtál volna róla? – kérdezi Avery kételkedve, de hallom, hogy a tűz eltűnt a hangjából.

Nem fordulok vissza felé, továbbra is az eget bámulom. Sötét és felhős, még a hold sem látszik. A Vale és köztem tátongó szakadék most nagyon sivárnak tűnik ezen a ponton.

– Elvesztettem a telefonomat nem sokkal azután, hogy megérkeztem Pittsburghbe – mondom csendesen. – Újat kaptam. Új számmal.

– De az e-mailje – erősködik.

– Soha nem láttam. Új e-mailt is kaptam – mondom, és erős késztetést érzek, hogy lehajoljak és hányjak. – Kaptam egy egész kibaszott új életet és soha nem néztem vissza.

– Ó – mondja Avery halkan, de most tisztán hallom a hangjában a szánalmat.

– Ez szívás, haver – mondja Oliver.

Igen, ez kibaszott nagy szívás, a térdeim majdnem megrogynak, mikor rájövök, hogy Vale ezt már megbocsátotta nekem. Elengedte és nem hánytorgatta fel nekem. Ő őszintén megpróbált egy új kezdetet velem. Érzelmeket és érzéseket adott bele, hagyta újra szeretni magát egy cseppnyi megbánás vagy félelem nélkül, még akkor is, ha úgy gondolta, hogy figyelmen kívül hagytam a próbálkozásait.

Határozottan ő a nagyobb személyiség kettőnk közül.

Ebben az egy dologban Averynek igaza van.

Megpördülök, ránézek Averyre megkockáztatva, hogy hazudik nekem.

– Hol van?

Meglepetten pislog rám, de szinte azonnal mondja is. – Dave-nél. Épp a karácsonyfát díszítik.

Visszafordulok, letrappolok a lépcsőn, és a zsebembe nyúlok a reptéren kapott bérautó kulcsaiért. A vállam fölött még visszakiabálok. – Mondjátok meg anyukátoknak, hogy ne haragudjon, de nem tudok maradni vacsorára.

Még hallom Olivér szívből fakadó örömteli nevetését aztán mindezt magam mögött hagyom.

Nagyon meg kell alázkodnom, ha vissza akarom kapni a csajomat.