22.-23. Fejezet

 

22. fejezet

Vale

Fordította: Tony

Ez jó!

A kanapén fekszünk Hawke-kal, hosszú teste teljes egészében kinyújtózva, az én hátam pedig hozzásimul az ő mellkasához. A Rémálom az Elm utcábant nézzük lekapcsolat villanynál, és habár elég gyáva vagyok az ilyen ijesztő filmekhez, egy csöppnyi félelmet sem érzek, miközben óvatosan nézem Freddy hosszú karjait és késszerű ujjait. Gondolom, a nagy, rossz hokijátékos mögöttem elűzte a félelmemet. Apa kábé egy órája lefeküdt, mi pedig megelégszünk azzal, hogy csak fekszünk itt, a karja laza ölelésben a csípőmön pihen.

Hawke előrehajol, amivel kicsit a kanapé széle felé tol, átnyújtja felettem a karját, és kotorászni kezd a dohányzóasztalon lévő cukorkástálban. – Kérsz?

– Nem – nyögök fel. – Cukortúltengésem van.

– Talán nem kellett volna tizenhárom kiló mini Snickerst venned.

– Nem tudtam, hogy ebben az épületben hányan jönnek „csokit vagy csalunk”-ozni – mutatok rá a taktikus döntésemre. – Nem akartam, hogy elfogyjon, és proteinszeleteket kelljen osztogatnunk. Ráadásul, így miénk a maradék.

Hawke kuncog, és esetlenül kibontja a Snickerst. Esetlenül, mert a fejem a bal bicepszén nyugszik, ami alám szorult. Az arcom elé emeli a Snickerst, ahol ki tudja bontani. A kis kibontott csokiszeletet a szám elé tartja és megkínál. – Egy harapást?

Megrázom a fejem.

Elhúzza az orrom előtt, és a csoki illatától meggondolom magam. – Oké, egy kis harapást.

Megetet, hagyja, hogy a kis szelet felét leharapjam, a többit a szájába dobja. Csendben rágunk, nézzük a filmet.

Meglepődtem, amikor Hawke át akart jönni, hogy velem lógjon Halloweenkor. Úgy értem, gyönyörű környéken lakik, és valószínűleg rengeteg látogatója lett volna. Nem gondoltam, hogy tetszeni fog neki, de az ő ötlete volt, hogy az én lakásomban osszuk az édességeket. Nem igazán értettem, miért döntött így, de utólag úgy gondolom, hogy tudta, hogy a jelenléte többet fog jelenteni az én lakóépületemben élő, hasonló társadalmi szintű emberek számára, mint a sajátjában. Bár nem mindenki volt hokirajongó, aki becsöngetett, de többen voltak, mint akik nem. Vicces volt látni, ahogy néhány gyerek frászt kapott, amikor meglátta, és nem kevés szülő is. Hawke tényleg beleélte magát, habár nem volt jelmeze. De volt egy hatalmas sombrero a fején, amire tett néhány cukorkát. Lehajolt, és a kisgyerekek le tudták venni a cukorkát a kalapjáról. Apa és én csak ültünk, és figyeltük, rendkívül jól szórakoztunk azon, hogy mennyire jól érezte magát.

Én több mint jól szórakoztam. Rengeteg érzelmet keltett bennem, a szívem csak úgy lüktetett a rajongástól. Ez nem volt új vagy furcsa, hiszen állandóan töméntelen mennyiségű érzelem kavargott bennem, amióta Hawke visszatért az életembe.

Negyvenkét nappal ezelőtt az edzőtábor első napján láttam meg a csapattárgyalóban. A szívem megint belesajdult a veszteségbe.

Huszonnyolc nappal ezelőtt szakítottam Todd-dal. A szívem ezért is fájt, de Hawke jelenléte miatt is dobogott, és amiatt, hogy mit jelent az, hogy visszatért az életembe.

Huszonöt nappal ezelőtt az apámnak rohama volt, és Hawke volt mellettem, hogy támogasson. A szívem egy része akkor és ott odaadta magát neki, míg a másik része továbbra is távolságtartó volt és óvatos. Még mindig túl sok titok volt köztünk.

Huszonegy nappal ezelőtt szeretkeztünk, és elmondtam neki az igazságot arról, hogy miért zártam ki az életemből. Néztem, ahogy sír egy olyan veszteség miatt, ami neki új és nyers volt, míg nekem éveim voltak, hogy megbirkózzak vele. Megkaptam a megértését és megbocsátását. Ő elengedte a fájdalmat, és én is úgy döntöttem, hogy elengedem az enyémet. Akkor a szívem szélnek eresztette az óvatosságot, és újra a rabja lett. Három rövid hét alatt ő lett az egyetlen férfi, aki birtokolhatta. Annak ellenére is, hogy Michelle meglepett minket, amin végül csak nevettünk, és Hawke-nak igaza volt… tök jó fej. De az is világossá vált a lány számára, hogy már nincs helye Hawke életében. Visszatértem, és szándékomban áll maradni.

– Hadd maradjak – suttogja Hawke a fülembe, miközben a keze a csípőmről a hasamra siklik.

Tessék? Hah?

A keze a pólóm alá csúszik, ahogy az ujjai mozognak a bőrömön, libabőrös leszek tőle. Felfelé mozdulva eléri és megmarkolja a mellemet, óvatosan megszorítja. Az ajka súrolja a fülemet, és megint megkérdezi: – Kérlek, Vale. Hadd maradjak éjszakára!

Tagadóan rázom a fejem, mert túl fura lenne, ha itt aludna, miközben az apám a nappali másik oldalán van. És ha csak alszunk, akkor rendben, maradhat. De ismerem Hawke-ot. És ismerem magamat is. Nem csak aludnánk. Egymásnak esnénk, és az zajjal járna. Hangos pár vagyunk. Mindig is azok voltunk. Belehalnék, ha apám meghallaná.

– Gyerünk, bébi – könyörög, a keze most délnek indul. Elhúzza a nadrágom derekát, nem foglalkozik a gombbal és a cipzárral, egyenesen a lábam közé nyúl, és a tenyerét rám simítja.

– Ó, istenem – suttogom egy nagyot sóhajtva.

Kuncog, beleharap a fülembe, és tovább kínoz. – Látod… te is akarod, hogy maradjak. Akarod ezt.

Ó, szent ég, persze, hogy akartam!

De a kezemmel megragadtam a csuklóját, és megállítottam az akciót. – Akarom, de nem itt. Apám meg fog hallani minket.

– Csendesek leszünk – hízeleg, de a keze mozdulatlan marad.

– Képtelenek vagyunk, csendesek lenni – mondom határozottan. – Te is tudod. Tudod, hogy hangosak vagyunk. Nem tehetek róla, de sikítanom kell, amikor elélvezek.

A szavak gyorsan és pánik-közeli színezettel törtek fel a gondolatra, hogy apám meghallhat minket. Úgy értem, reálisan nézve felnőtt ember vagyok, és szégyenérzet nélkül szexelhetnék Hawke-kal, de júúj… inkább nem. Képtelen lennék rá így, hogy az apám a lakásban van.

– Elmehetünk hozzád – állok elő a briliáns ötlettel, mert tényleg nagyon akarom őt.

Hawke kihúzza a kezét a lábaim közül, a karja a hasamra fonódik, és szorosan magához ölel. – Nem. Késő van, és nem fogunk elvezetni a lakásomig, csak azért, hogy dugjunk, aztán megforduljunk és hazahozzunk téged.

– De… – vitatkozok, mert tényleg, tényleg akarom őt. Hawke-nak tudnia kell, hogy a vonakodásom csak az apám közelsége miatt van, és nem azért, mert nem akarom őt. Biztos vagyok benne, hogy mindig is akarni fogom, ha róla van szó.

– Semmi de – mondja, és megint megszorít. – És azt hiszem, kibírunk egy éjszakát szex nélkül.

– Nem! Nem bírunk – vitatkozok, és ettől mindketten halkan elkezdünk nevetni, hogy ne ébresszük fel az apámat.

Egy pillanatig így fekszünk.

Összebújva.

Ölelkezve.

Nevetve.

És minden tökéletes a világomban.

Nem tudom elhinni, hogy milyen erősek lettek az érzéseim az utóbbi néhány hétben. Miközben a szívem aznap éjjel, amikor szeretkeztünk, úgy döntött, feladja a szabadságát, az érzéseim az utóbbi néhány hétben csak tovább erősödtek meg. A napjaink édes normalitásban telnek. Látjuk egymást munka közben. Viccelődünk. Üzengetünk egymásnak. Ő megkérdezi, hogy telt a napom, és aggódik, hogy túl keményen dolgozom. Én megdicsérem a játékát, örülök, hogy újra találkozott a régi barátaival, mint például Oliverrel, és folyamatosan csodálom az embert, akivé vált.

Újra és újra beleszeretek, és ez gyönyörű.

– Tehát – mondja Hawke vontatottan, ami azt jelenti, hogy új ötletet vázol fel. – Ha csak együtt alszunk, nincs szex, nincs etye-petye, semmi, amitől sikoltoznál… akkor maradhatok éjszakára?

És nem hittem, hogy a szívem lehet ennél nyálasabb, ha róla van szó, de most szó szerint összeroppan és elolvad a ténytől, hogy csak aludni akar velem ma éjjel.

– Igen, maradhatsz éjszakára – suttogom, a hangom elcsuklik az érzelmektől, úgyhogy köhögnöm kell, hogy megtisztítsam.

– Szuper – mondja egy szörfös srác eltúlzott akcentusával. – És csak hogy leszögezzük, tőled eltérően én tudok uralkodni magamon, és csöndben tudok maradni bármilyen… ööö… szexuális szolgáltatás közepette, amit be akarsz mutatni nekem.

– Valóban? – kérdezem nevetve.

Szembefordulok vele a kanapén, bal karomat átvetem a derekán. Hátra kell hajtanom a fejem egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni, ő pedig szélesen mosolyog, és a szemei jókedvűen csillognak.

– Ez király – mondom óvatosan, nem akarok túl nyálas lenni, de puhatolózni akarok egy kicsit, hogy lássam, hogy ő hogyan viszonyul hozzám. Miközben az elmúlt néhány héten újra összejöttünk, és kialakítottunk egy bizonyos mintát, mint pár, gondosan kerültük a érzelmeink témáját. Próbálok visszaemlékezni arra, amikor Hawke és én először mondtuk ki egymásnak az SZ betűs szót, és élénken emlékszem, hogy én mondtam először. Iskolaszünet volt, csípős őszi nap, és egy hatalmas szilfa alatt ültünk a kampuszon. Mindketten a matekvizsgára tanultunk. Ő keresztbe tett lábbal ült a takarón, én pedig hason feküdtem előttem kinyitott könyvvel. Ő odanyúlt, és a fülem mögé tűrt egy hajtincset – azon az oldalon, ahol nem volt leborotválva – és azt mondta: „Te vagy a legszebb lány a világon.”

Bele se gondoltam, csak kiböktem: – Szeretlek!

Ő elvigyorodott, és viszonozta, egyáltalán nem hezitált.

Ettől majdnem újra kimondom, de inkább a nyelvembe harapok. Egyelőre még nagyon félek a visszautasítástól, és éppannyira félek, hogy lehet, hogy kicsit túl gyorsan haladunk.

– Tényleg király – ért egyet. – Csak lógok a csajommal, ijesztő filmet nézek, és betegre eszem magam Snickersszel.

Ez tetszik.

A csajom.

– Végül Max mit csinál ma este? – kérdezem, ahogy hozzábújok, az álla alá támasztom a fejem. A karjai szorosabban kulcsolódnak körém. Hívtuk Maxet, hogy legyen velünk, de másként döntött. Mostanában elég sok mindent csináltunk együtt. Ő és Hawke egész jó haverok lettek, és velünk edz az erőnléti edzéseken. Max jól teljesít a hálónál a szezonban, de úgy néz ki, egyre jobb lesz. Szerintem az emlék tüzeli, hogy az elmúlt szezont sérülés miatt ki kellett hagynia, és Ryker ugrott be és vette át a helyét.

Hawke megvonja a vállát. – Fogalmam sincs. De azt mondta, tervei vannak.

– Tervei? – mondom meglepetten. Max még inkább otthonülő típus, mint én. Amennyire tudom, az az ember edz, hokizik, eszik és alszik. Ennyi. – Gondolod, hogy randija van?

– Bébi – mondja Hawke drámai hangon. – Én pasi vagyok. Ő is pasi. Mi nem beszélünk ilyen dolgokról.

– Dehogynem – vitatkozok, hátrabillentem a fejem, és megint felnézek rá, mert tudom, hogy a srácok tuti beszélnek ilyen dolgokról. Muszáj nekik.

– Nyugodj le – mondja őszintén. – Nem beszélünk. De ha mégis, akkor sem mondanám el neked. Az a tesókódex megsértése lenne.

Hmmm. Ezt nem tetszik. Hét évvel ezelőtt, amikor Hawke és én együtt voltunk, nem voltak titkok közöttünk. Legalábbis addig az éjszakáig nem. Semmilyen tesókódex nem akadályozta meg, hogy elmondjon nekem valamit. Maximálisan megbízott bennem, és megosztott velem minden apróságot. Tudta, hogy a titkai biztonságban vannak nálam.

Ahogy most beveti a tesókódexet, azt mondja, hogy nem számít, milyen jól mennek köztünk a dolgok pillanatnyilag, akkor is vannak bizalmi problémák, amin dolgoznunk kell. De annak nem most van itt az ideje, úgyhogy témát váltok.

Feltolom magam Hawke öleléséből, és azt mormogom: – Fordulj a hátadra!

Felhúzza a szemöldökét, miközben teszi, amit kértem, és hadd mondjam… ennek a pasinak tökéletes szemöldöke van a metsző tekintete fölött. Úgy tudja görbíteni és ívelni, hogy nagy intenzitást vagy éppen erős szkepticizmust közvetítsen. Akárhogy is, azt soha nem akadályozta, hogy a csillogó kék íriszek rám vetüljenek.

Most ez az ívelés a szája érzéki mozdulásával társul.

Gyorsan lehűtöm. – Töröld le ezt a nézést az arcodról. Csak beszélgetni fogunk.

Átvetem a lábam a csípőjén és meglovagolom, így le tudok rá nézni. A kezei a combomon nyugodnak, szexin rám vigyorog, és egy röpke pillanatra majdnem feladom a „nincs szex a lakásomban apa jelenlétében” szabályomat. De aztán Hawke visszahúzza a kezét, és a feje alá dugja, majd rám kacsint. – Mi a helyzet?

– Apa nagyon jól van – vágok bele valamibe, ami nyomja a lelkem.

– Remekül – mondja Hawke, a tekintete ellágyul. – Szerintem minden rendben lesz.

Hát, én ebben nem vagyok olyan biztos. Az következő MRI-ig nem tudhatjuk, ami a jövő héten lesz. Arra számítanak, hogy a tumor zsugorodását látják, legalábbis az előző esetek alapján. Csodálatos lenne, ha ez megtörténne, ezért próbálom ebbe vetni minden reményemet. Mégis, nem tehetek róla, kell a visszajelzés az aggodalmaimmal kapcsolatban, – A következő MRI…

– Zsugorodást fog mutatni – vág közbe Hawke bizakodóan.

Hálásan rámosolygok a pozitivitása miatt, és bólintok. – Igen… Ez minden reményem.

– Akkor miért ilyen mélabús a hangod? – kérdezi, kiveszi a kezét a feje alól, és megfogja az enyémet. Összefűzi az ujjainkat, az egyik kezemet az ajkához emeli, és megcsókolja a csuklóm belső felét.

Gyorsan tagadóan megrázom a fejem. – Nem vagyok mélabús – mondom. – Csak… ha a tumor zsugorodik, és apa egyébként jól van, akkor nem lesz MRI a következő három hónapban. Vissza akar menni Sidney-be, az én szerződésem lejár, mivel csak hat hónapos szerződést kötöttünk. Csak…

– Próbálod kitalálni, hogy mit tegyél? – tippel pontosan.

– Azt hiszem, vissza kellene mennem vele Sidney-be, de… – A hangom elhalkul.

De mi?

De nem akarlak elhagyni, Hawke?

De nem akarom itt hagyni a munkámat a szezon közepén?

De nem állok készen, hogy elveszítsem, amit visszaszereztem?

– …De – folytatom, és lesütöm a szemem –, egy csomó új bonyodalmat fog okozni. Munkát kellene szereznem, és megint költözni. Az új munkának rugalmasnak kell lennie, hogy vissza tudjak utazni a Duke-ba apával, ha szükséges. És mi van, ha rosszabbodik az állapota? És adjuk fel itt az otthonunkat?

– Senki nem mondta, hogy vissza kell vele menned Sidney-be – mondja Hawke óvatosan, de határozott hangon. – Ha apád jól van, és nincs szüksége gondozásra – amire, ha jól megnézzük, Vale, nincs –, akkor hadd menjen haza, te pedig maradj itt a Cold Furynál.

Felkapom a fejem, szeretnék annyira hinni a javaslatában, mint ő. Apa jól ellenne egyedül Sidney-ben? Úgy értem, most éppen nincs igazán segítségre szüksége. Persze, főzök neki, de csak azért, hogy ne éhezzünk. Apa soha nem volt a legjobb szakács. Ha eltekintünk a három héttel ezelőtti fertőzéstől, a fizikai egészsége egész jónak mondható. Még sétál is néhány mérföldet minden nap.

– Maradjak itt? – kérdezem, csak hogy tisztázzam, amit Hawke mondott. Vagy inkább azt remélem, kiderül, van-e valamennyi érdekeltsége a dologban.

– Miért ne? – mosolyog vissza. – Szereted ezt a munkát, nem? Szereted a környéket?

Bólintok, mert igaz.

– Engem is kedvelsz, igaz? – teszi hozzá ravasz vigyorral, és elengedi a kezeimet, amik így a lábamon landolnak. A tenyere meleg a farmerom anyagán keresztül, ahogy megszorítja a combomat.

Egy eltúlzott szemforgatással lehajolok hozzá, és adok neki egy gyors csókot, mielőtt újra kiegyenesednék. – Azt hiszem, valamennyire kedvellek.

– Ó, nagyon kedvelsz – mondja Hawke magabiztosan, és felül. A karjai a derekamra fonódnak, előrehajol, és megcsókolja a nyakam.

Több, mint kedvellek, gondolom magamban. Szeretlek. Valójában, biztos vagyok benne, hogy mindig is szerettelek.

De ezeket az érzéseket soha nem mondom ki.

 

23. fejezet

Hawke

Fordította: Tony

Jézusom, Vale csodásan néz ki.

A haja hullámosan omlik a vállára. Füstös szemek. Az ajkán valami rózsaszín csillog, aminek tudom, hogy barack íze van, mivel nem olyan régen nyomtam rájuk egy gyors csókot.

Ha már az ajkakról beszélünk.

Ugyanezek az ajkak zárultak öt éjszakával ezelőtt a farkam köré, és azóta sem tudom a képet kiverni a fejemből. A ritka alkalmak egyike volt, amikor egész éjszaka nálam maradt, de mivel egy hosszabb idegenbeli meccs-sorozatom volt, nem kellett sokáig győzködnöm. Mivel tudtam, hogy hosszú négy nap lesz, mire újra láthatom őt, hosszan és lassan dugtam meg, és elnyújtottam az élményt azzal, hogy mindig kihúztam, amikor közel kerültem a csúcshoz. Ez azt jelentette, hogy ő kétszer élvezett el, mire én úgy döntöttem, hogy utat engedek a tomboló kéjnek, amitől már fájtak a golyóim. Olyan erősen lőttem ki, hogy azt hittem, eltörik a farkam, ő pedig pompásan elélvezett harmadszor is.

Aznap éjjel úgy aludtam el, hogy a testem szorosan az övé köré fonódott, történetesen ugyanabban a nagykifli pozícióban, amit évekkel ezelőtt megszoktunk.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a szája rajtam van. Az első dolog, ami kirángatott az álomból, a vágy villámcsapása volt, ami szinte az egész testemen végigcikázott. Kipattant a szemem, és azt láttam, hogy Vale mellettem térdel, az egyik keze lazán, a hasamon pihen, a másikkal a farkam tövét szorítja, miközben a nyelve a makkomat fürdeti.

Hadd mondjam el, hogy Vale mindig is jó volt szopásban. Kalandvágyó volt, és az orális szex mindig is nagy szerepet játszott a szexuális életünkben. Időnként mindketten megelégedtünk azzal, hogy nem dugunk, hanem arcunkkal egymás lába közt csillapítottuk a vágyunkat. Habár még csak alig több mint egy hónapja kezdtünk el megint szexelni, és én már többször is kinyaltam, de az ő ajka eddig távol maradt a farkamtól.

Nem, mintha ő nem akarta volna. Csak mindig annyira megőrültem, hogy megkapjam, aztán pedig benne legyek, hogy nem igazán adtam neki rá lehetőséget. Nem tudom, miért, de néha úgy érzem, Vale-lel csak kölcsönbe kaptuk az időt, ezért nem tudok lassítani vele.

Szóval a saját kezébe vette a dolgokat, és azon az öt nappal ezelőtti reggelen életem legjobb szopását kaptam tőle, csak azért, hogy kínozzon az hosszú idegenbeli meccssorozat alatt. Néhány éjszaka, erre az emlékre vertem ki.

Könnyedén tudtam volna egyéjszakás kalandot találni az út alatt. Minden szingli srác ezt csinálja, és a pokolba, még néhány házas is van olyan seggfej, hogy megtegye. De megelégedtem azzal, hogy újra kizárólagos kapcsolatban voltam Vale-lel, habár még nem feltétlenül köteleztük el magunkat egymásnak. Csak tudom, hogy ez igazi, és teljesen elégedett voltam vele, ahelyett, hogy belemenjek valami értelmetlen dugásba.

– Haver… szerinted le tudod venni a szemed Vale-ről mondjuk úgy harminc másodpercre? Van mit bepótolnunk – mondja Oliver, és a vállamba bokszol.

Zavart vigyorral fordulok felé. – Bocs.

Kuncog, aztán a pultos felé fordul. Két ujját felemelve jelzi, hogy kérünk még egy kört. Jézusom… hivatalosan is le akar itatni, de a francba is. A barátságom megújítását ünneplem Oliverrel ma este, úgyhogy ez most engedélyezett.

Legalábbis azt hiszem. Nem, mintha beszéltem volna erről Vale-lel, és nem vagyok biztos benne, hogy kellene. Úgy értem, amikor régen együtt voltunk, ez természetes volt.

Eljártunk.

Buliztunk.

Berúgtunk.

Most is ugyanaz van, nem?

Tegnap este repültem vissza Tampából, és rohantam haza, mert Vale azt mondta, ott fog várni. Minden gondolat – ,hogy letámadom, valószínűleg az előtér padlójára teperem, és hátulról megdugom – egyszerűen kiröppent a fejemből, amikor besétáltam, és megláttam, hogy kaján vigyorral ül a konyhapultnál. A tekintetem azonnal tőle balra vándorolt, ahol Oliver ült ugyanolyan önelégült vigyorral. Nem gondoltam, hogy Vale jobban meg tud lepni annál, hogy Oliver itt van, de aztán bebizonyította, hogy tévedek, amikor Oliver ikertestvére, Avery besétált a konyhába.

– Meglepetés! – mondta a lány kaján mosollyal, és ez mindent elmondott. Avery még mindig nem kedvel engem, és meg kell mondjam, az érzés kölcsönös.

Ettől függetlenül, mindannyian sokáig fennmaradtunk tegnap este, ittunk és beszélgettünk. Nos, igazából Oliver és én voltunk együtt, kinn ültünk a hátsó teraszon a hűvös novemberi levegőn, és söröztünk, míg Avery és Vale a nappaliban a kanapéra kucorodtak, és bort iszogattak. Mint kiderült, Vale csak egy pohár bort ivott, ami szerencsés volt nekem, mert a segítségére volt szükségem, hogy a részeg seggemet az ágyba vonszolja. Reggel, mire felébredtem, már elment, de egy kézzel írott üzenet volt az éjjeliszekrényemen.

Remélem, jól érezted magad tegnap este. Vedd be ezeket, és igyál sok vizet. Remélem, nem vagy túl másnapos. J

Eléggé másnapos voltam, de az Excedrin, amit ott hagyott, és a két üveg víz rendbehozott. A délelőtti edzésen még néhány segget is sikerült szétrúgnom, aztán elvittem Olivert golfozni délután. Természetesnek tűnt, hogy ma este is folytatjuk az ünneplést Oliver és Avery látogatása miatt, és ezért vagyunk most North Hillsben, a Fox and Houndban, sört kortyolgatva. Vagyis, Oliver és én sört kortyolgatunk. Vale és Avery megint bor isznak.

Bár Avery ugyanolyan bulizós csaj volt, mint Vale, úgy tűnik, vagy lenyugodott, vagy Vale könnyűsúlyú státuszára tekintettel ő sem iszik sokat. Ők most egy kis körasztalnál ülnek, ahol az érkezésünkkor helyet foglaltunk. A vacsora mellé ittunk néhány italt, és a desszert mellé is, aztán úgy döntöttünk, hogy még néhánnyal megfejeljük. Oliver kijelentette, hogy a pincérnőnk túl lassú, ezért az asztaltól a bárpulthoz rángatott, hogy még több sört rendeljen. Kiderült, hogy tényleg ivós kedvében van, mert feleseket is kért.

Átvillant az agyamon, hogy Vale-t zavarja-e ez. Bár már nem voltam az a partiállat, mint a húszas éveim elején, még mindig lépést tudok tartani a legjobbakkal, és Oliver látogatása volt az egyetlen ok, amiért belevetettem magam az ünneplésbe. És míg Vale több alkalommal is világossá tette, hogy már nem bulizik, úgy tűnt, elégedett azzal, hogy ott ül, és „csajos időt” tölt Averyvel. Legalábbis amikor néhány alkalommal bámultam őt, és ő visszanézett rám, vidám, mégis tudálékos mosollyal tudatta, hogy nincs ellenére, hogy ma este kirúgok a hámból Oliverrel.

Ez jó, mert bármennyire is berúgok, soha nem fogom elfelejteni, hogy egy átbulizott éjszaka vezetett ahhoz a hét évvel ezelőtti döntésemhez, hogy nem mentem el Vale-lel, amikor nem érezte jól magát. Ez egy rossz döntés volt, ami egy olyan eseménysorozathoz vezetett, ami szétválasztott minket. Nem akarom újra elkövetni ezt a hibát.

Habár még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mi is ez Vale-lel, eleget tudok ahhoz, hogy tudjam, nem vagyok kész feladni. Eleget tudok ahhoz, hogy tudjam, nagyon törődök vele, és hogy több mint boldog vagyok, hogy újra együtt vagyunk. Eleget tudok ahhoz, hogy tudjam, amink most van, az elég, és nem akarom elszúrni.

– Még egy feles? – kérdezi Oliver egy kicsit elmosódott hangon.

– Persze – mondom, megkockáztatva egy újabb ütést azzal, hogy Vale-re pillantok. – De most brunyálnom kell. Mindjárt jövök.

Igazából nem kell vécére mennem, de a mosdóba menet történetesen éppen Vale asztala mellett megyek el. Úgy tűnik, mintha szüksége lenne valamire.

Esküszöm, hallom, ahogy Oliver azt motyogja: ,,Papucs”, miközben felkelek és Vale felé sétálok. Vale előrehajol, könyökét az asztalon nyugtatja, kezeit összekulcsolva elgondolkodva hallgatja, amiről Avery siránkozik. Amikor csak pár méterre vagyok tőle, észreveszi a mozgást, és felém fordul. Az ajka mosolyra húzódik, és igen... ott is van. Erre van szüksége.

Lehajolok, és adok neki egy csókot. Nem nyelvest, de nem is csak egy gyors érintést. Az ajkai enyhén szétválnak, és halk sóhajjal fogadja, amit adok neki. Visszahúzódok, egy elbűvölő mosolyt villantok rá, és megkérdezem: – Szükséged van valamire?

Vale megrázza a fejét, tekintete jókedvűen rám tapad. Aztán Averyre pillant. – Kérsz még egy pohár bort?

Avery nemet int, így visszahajolok Vale-hez, és a fejére nyomom az ajkam. Újra halkan felsóhajt, én pedig Averyre kacsintok, a mosdó felé indulok, és közben biztos vagyok benne, hogy Avery valami gúnyos dolgot fog mondani rólam. De nem aggódom. Avery nem kedvelt hét évvel ezelőtt sem, de soha nem állt Vale és közém, így elég biztos vagyok benne, hogy most sem fog. Kivéve... nos, ha mégis. Úgy értem, Vale és én nem vagyunk olyan közel, mint akkoriban. Nincs meg ugyanaz a bizalom és elkötelezettség.

Megrázom a fejem, kiverem a fejemből, és elindulok a mosdó felé, ahol úgy döntök, pisilek is egyet, mert ,,ha már Rómában vagyunk”. Miután megmosom és megszárítom a kezem, az ujjaimmal gyorsan beletúrok hosszú hajamba, és oda-vissza forgatom a fejem, a szakállamat vizsgálva. Le kéne borotválnom? Szívás karban tartani, de úgy tűnik, Vale-nek tetszik, annak ellenére, hogy vörös foltokat hagy a combján.

A gondolaton kuncogva, az élettől és az alkoholtól elszállva kilépek a mosdóból, és éppen Averyvel találom szemben magam. A karjait összefonja a mellkasa előtt, és baljós pillantást vet rám.

– Mi a helyzet? – kérdezem, és a szemem az asztalunkra siklik. Vale eltűnt, és Oliver most ott ül. Egy röpke pillanatra elszédülök, amikor rájövök, hogy Vale elhagyta a bárt, és pánik villan át rajtam.

– Vale a mosdóban van – mondja Avery udvariasan.

A szívverésem azonnal lelassul, és szidom magam, amiért hagytam, hogy valami ennyire megzavarjon. – Hát, akkor oké – mondom, és elindulok Avery mellett.

– Örülök, hogy szakítottatok – mondja halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam a kocsmai csevegés zaján keresztül.

Félúton megtorpanok, és csodálkozva fordulok felé. – Megbocsátasz?

– Örülök, hogy Vale annak idején megszabadult tőled – mondja egyszerűen.

A tarkómon azonnal feláll a szőr. Bár tudom, hogy Avery nem rajongott értem akkor, és most sem, mindig azt gondoltam, hogy Vale érdekeit tartja szem előtt. Úgy érzem, Vale érdekeit a legjobban szolgáltam, annak ellenére, hogy elkövettem egy rossz hibát. Azt hittem, ezt Avery is tudja, de nyilvánvalóan tévedek.

– Ez elég szemét duma, Av – mondom dühtől csöpögő hangon. – Különösen, hogy ez egy régi történet.

– Pontosan – mondja, fejét oldalra billenti, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a mondanivalóját. – Úgyhogy ne szúrd el megint. Most itt az időd.

Pislogok... egyszer, kétszer... bután harmadszor is. – Most itt az időm?

– Igen – mondja egy kis szemforgatással, ahogy szétnyitott karral hozzám lép. A mutatóujjával megböki a mellkasom közepét. – Te és Vale régen nem voltatok jók. Utólag már könnyű ezt látni. Túl éretlen… heves. Túlságosan egymásra fókuszáltatok, minden más rovására. Akkor még nem volt itt az ideje.

– És most igen? – kérdezem kétkedve, mert szinte úgy néz ki, mintha… vájkálna bennünk?

– Igen.

Egy pillanatig bámuljuk egymást, aztán megrázom a fejem, nem vagyok benne biztos, hogy igazán értem, mit próbál mondani. A zavarodottságom nyilvánvalóan kiül az arcomra, mert megmagyarázza.

– Ez így van, Hawke. Neked már volt karriered. Nagyszerű hokis voltál, és sok helyre eljutottál. Vale csak a farvizeden evezett. Nem volt iránya, motivációja, vagy ambíciója. Nézd meg, mivé vált, és mondd meg, mi lett volna vele, ha együtt maradtok.

A gondolataim cikáznak. Továbbtanult volna, még akkor is, ha követett volna az NHL-be, igaz?

– Vale szíve összetört, amikor szétmentetek, de felnőtt. Gyorsan felnőtt, és összpontosított. Új emberré vált, és úgy gondolom, az, ahogy ránézel, azt jelzi, hogy tetszenek neked a változások. Lehet, hogy te nem látod, ő pedig nem ismerné be, de az, hogy zátonyra futott a kapcsolatotok, volt a legjobb dolog, ami kettőtökkel történhetett.

Ez egyszerűen nem lehet igaz. Amink volt, az jó volt és szilárd, nem igaz?

Vagy a tények magukért beszélnek, és olyan igazságokat suttognak, amikről eddig nem vettem tudomást? Hogy lehet, hogy egyikünk sem volt elég érett ahhoz, hogy méltányoljuk egymást. Hogy ami köztünk volt, az nem az egyetlen igaz szerelem volt, aminek hittük.

Ez egy másik gondolat, amit gyorsan kiverek a fejemből. Nem hagyom megtelepedni, mert ha érvényt engedek ennek az állításnak, akkor teljesen el kell engednem az árulását. A sors bölcsességének kell betudnom, és örülni annak, ahogy felnőttünk.

És ezt nem biztos, hogy meg tudom tenni.

Bár szeretek Vale-lel lenni, és mindennél jobban értékelem, hogy visszatért az életembe, egy kis részem még mindig keményen védi magát, arra számítva, hogy megint le fog lépni. A pokolba, hiszen arról beszél, hogy visszamegy Sidney-be az apjával. Mintha csak arra várnék, hogy megint átvágjon.

Hogy megint hátrahagyjon mindent.