4.-5. Fejezet

 

4.fejezet

Vale

Fordította: Mandy

Begurulok a lakótelepünkre, eléggé kimerülten. Ma este három ügyfelemet edzettem a teremben és még nem vacsoráztam. Elégedetlensége bizonyítékaként a gyomrom hangosan felmordul, amikor kikapcsolom a gyújtást. De legalább volt annyi lélekjelenlétem ma reggel, hogy berakjak egy sültet a lassúfőzőbe apának és nekem, és nincs is jobb annál, minthogy behabzsoljak némi kaját, vegyek egy forró zuhanyt és bedőljek az ágyba.

Szívás, hogy két munkahelyen kell dolgoznom, de amit a Cold Fury fizet nekem, az nem elég arra, hogy mindent fedezzek. Mikor apa és én rájöttünk, hogy gyorsan át kell költöznünk erre a környékre, őrült módon küldözgettem a jelentkezésemet, ahova úgy gondoltam, kaphatok munkát. Habár errefelé elég jól lehet válogatni az egyetemi sportcsapatok között, elég kevés az áhított segédedzői pozíció, úgyhogy a környék összes edzőtermébe is jelentkeztem. Erősítő és kondicionáló szakképesítésemmel kaptam is néhány ajánlatot, de azok még rosszabbul fizettek, mint a Cold Fury, mert az jutalékos munka volt, és biztos ügyfélkör nélkül lehetetlen volt megcsinálni. Szerencsére aztán jött az ajánlat Gray Brannontól, és miután elfogadtam, még mindig tudtam vállalni egy részmunkaidős állást az Xtreme Fit edzőteremben, ami csak néhány kilóméterre van a lakásunktól. Ez azt jelentette, hogy minden reggel korán mentem az edzőterembe, mielőtt az arénában kezdtem dolgozni, és legtöbbször este, csak munka után újra ott voltam, és ez azt is jelentette, hogy a számlák ki voltak fizetve és maradt pénz sült húsra is.

Nehéznek érzem a lábaimat, ahogy felsétálok a második emeletre. Földszinti lakást akartam, de nem volt kiadó és a várólista elég hosszú. Habár eddig nem volt gond apának feljönni a lépcsőn és remélem, ez így is marad.

Amikor kinyitom az ajtót és belépek, mélyen belélegzek, hogy átjárjon a lassan sült hús illata, remélve, hogy a gyomromnak ígéretet ad valami közelgő jóra. Ehelyett, amit érzek… ez pizza?

Beljebb lépek, tekintetem azonnal a kávézóasztalon fekvő pizzás dobozra irányul, majd továbbsiklik két, sötétfarmeros hosszú lábra. Onnan továbbvándorol felfelé és Hawke-ot látom a kanapén ülni, egy sörrel a kezében és engem figyel szúrós tekintettel.

– Te meg mit csinálsz itt? – bukik ki belőlem, ahogy kihúzom a kulcsot a zárból.

– Eljött, hogy meglátogasson – mondja apám derűsen, mire felé kapom a fejem, ahogy hátradől a karosszékében. Neki is egy sör van a kezében.

Felugrik a vérnyomásom, a látásom elhomályosul a dühtől és közelebb lépek hozzá. – Mit csinálsz, sört iszol? Nem ihatsz sört.

Apa csak kuncog és feltartja, hogy lássam. – Nyugi, Vale. Alkoholmentes.

Arra számítok, hogy a dühöm csitul, de nem ez történik. Félreérthetetlenül a pizzás dobozra nézek, aztán újra az apámra. – És a pizza? És mi van a sülttel, amit a cserépedénybe tettem?

Meg sem várom a válaszát, Hawke felé pördülök. – Te vetted ezt neki? Nem kéne ilyet ennie.

Hawke nem szól egy szót sem, de még jobban összehúzza a szemét.

– Drágám – szólal meg apa, mire visszafordulok felé. – Te, ööö… elfelejtetted bekapcsolni a cserépedényt, és csak nemrég vettem észre. Szóval..mi..ööö..csak rendeltünk egy pizzát.

A gyomrom összeszorul, szomorú, hogy nincs sült vacsorára és megtelik súlyos bűntudattal, hogy elfelejtettem bekapcsolni a sütőt. Olyan rohadt fáradt voltam reggel, mikor kigurultam az ágyból, biztos kiment a fejemből.

– Ne haragudj – motyogom, miközben lehajolok és puszit adok apámnak. – Elfelejtettem és utálom, hogy pizzát kellett enned. Ennél jobbat kellene enned.

– Semmi gond – mondja és megsimogatja az arcomat és kezét ott is tartja, így nyomok rá egy puszit. Aztán megpaskol és visszahúzódom. – Rengeteg a tennivalód és nincs szükségem arra, hogy körülrajongjál.

Lenézek apámra, tudom, hogy nyilvánvaló az arcomon az aggodalom és a szeretet, mert a szemei melegségtől csillognak. Egy pillanatig egymásra bámulunk, némán közli velem, hogy minden rendben lesz.

Csakhogy én nem tudom, hogy tényleg így van-e.

Leteszem a táskámat és a kulcsaimat az apám széke melletti asztalra, aztán lehajolok a pizzás dobozért. Egy gyors pillantást vetek Hawke-ra, majd odavetem. – Szóval, mi az, úgy döntöttél beugrasz és meglátogatsz egy régi barátot?

– Valami ilyesmi – morogja. – Persze, segített volna, ha csak egyszerűen megmondod nekem, mi a fene történt, amikor apádról kérdeztelek ma az arénában.

Rácsapom a doboz tetejét a maradékra – két szelet New York pizza pepperónival, és a gyomrom újra megkordul.

– Már miért mondanám el neked, Hawke? – a hangom keserű a zavartól és a dühtől. – Nem, mintha tartottad volna vele a kapcsolatot az évek során. Miért lenne bármi közöd az apám dolgaihoz?

– Vale – figyelmeztet apám. – Higgadj le.

– Mindegy – motyogok és kisétálok a konyhába. Egyenest a szemeteshez, lenyomom a lábammal a pedált, és amikor felemelkedik a teteje, megpróbálom belegyömöszölni a dobozt.

De mivel két számmal nagyobb, küzdök vele, a kartonon vezetem le a frusztrációmat és a két megmaradt illatos szeleten, amik a dobozban gúnyolódnak velem. Érzem, hogy könnyek lepik el a szememet, ahogy nyomkodom és ütögetem a dobozt, próbálkozva, hogy alkalmazkodjon.

– Nem vagy éhes? – kérdezi Hawke csendesen mögöttem.

Megmerevedik a testem, és egy utolsó kemény ütéssel beletömöm az egészet, és gyorsan pislogok, hogy eloszlassam a könnyeket.

– Nem – mondom mogorván.

Inkább éhen halok.

– Apád mondta, hogy másodállásban embereket edzel a teremben – mondja könnyed hangnemben.

Figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, inkább felé fordulok. – Most komolyan, Hawke… miért vagy itt?

– Mert aggódtam az apád miatt – mondja egyszerűen.– Tudtam, hogy valamit titkolsz előlem és lehet, hogy évekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolat, még mindig nagyon kedvelem és tisztelem az apádat. Miért ne ugorhatnék be egy köszönésre?

Ott a pont, de nem tetszik, mert egyáltalán semmi nem tetszik abban, hogy Hawke újra visszatért az életembe. Túl sok emléket hoz a felszínre és életre kelti a bűntudatomat és a szívfájdalmamat. A szívem már így is csordultig van aggodalommal és rettegéssel, nincs már helye azoknak az érzéseknek, amik azzal járnak, hogy Hawke Therrien egyáltalán beszél velem.

– Rendben – szólalok meg, a hangom nehéz a kimerültségtől. – Aggódtál érte. Eljöttél meglátogatni. Most már akkor jól érezheted magad, hogy kapcsolatba léptél egy régi baráttal.

Nem lehet nem észrevenni a szarkazmust a hangomban.

A hűtő felé fordulok és kihúzok egy protein shake-et, amit mindig tartok otthon. Nem elégíti ki az éhségemet, de legalább ez is valami. Ahogy lecsavarom a kupakot, észreveszem, hogy Hawke keresztbefont karokkal a pultnak támaszkodik.

– Miért vagy olyan dühös rám? – kérdezi lágyan. – Nem én hagytalak el először.

A szemeim elkerekednek a meglepetéstől, aztán a bűntudat is végigfut rajtam. Igaza van, én voltam az, aki szakított, de biztosan be kell ismernie, hogy megpróbáltam helyrehozni…

Nem, várj… nem számít. Ami történt, megtörtént.

– Figyelj, nekem már késő van, zuhanyoznom kell aztán irány az ágy – mondom határozottan, ahogy elhaladok mellette.

Keze kilő, és a vállamon landol. Ujjait behajlítja, hogy megállítson és én utálom azt a hirtelen eufóriavillanást, amit az érintésétől érzek. Nem szabadna megtörténnie. Soha nem szabadna így éreznem egy szimpla érintéstől.

– Miért, Vale? – suttogja, tekintete kemény, de tele van vággyal.

A levegő elakad a tüdőmben, a késztetés, hogy szembeszálljak vele elzárja a legalapvetőbb túlélési szükségleteimet. Nyelek egy nagyot és az orromon keresztül mélyen belélegzem a levegőt. – Miért? Most akarod tudni, hogy miért?

– Igen – morogja ingerülten.

Újabb forró düh fut át rajtam, ami megújult erővel tölt fel. – Talán akkor kellett volna megkérdezned, hogy miért, amikor…

Pharrell Williams Happy című száma csendül fel a telefonomon, ez a csengőhang általában mosolyt csal az arcomra. De most inkább arra szolgál, hogy belém hasít a hirtelen felismerés, megint elfelejtettem felhívni Toddot.

Elhúzódom Hawke szorításából és előhúzom a telefont a csípőmre erősített tokból. Egy pillantást sem vetek rá, mikor fogadom a hívást és a fülemhez teszem a telefont. – Szia, Szívem – lihegek a telefonba. – Úgy sajnálom, hogy nem hívtalak.

Hawke-ra pillantok, aki leengedi a karjait és lehajtja a fejét, a padlót bámulva. Egy izom megrándul az állán.

– Szia, Édes – búgja Todd, mert hallja a kimerültséget a hangomon. – Nehéz napod volt?

– El sem tudod képzelni – mondom, ahogy elhaladok Hawke mellett és visszasétálok a hálószobámba.

– Biztos szörnyű lehetett. Mostanában nem nagyon van időd rám, mi? – könnyed a hangja, de érzem a mögöttes bírálatot.

– Reggel öt óta nem volt megállásom – mondom védekezőn, ahogy belépek a hálószobába és becsukom magam mögött az ajtót.

– Túl keményen dolgozol – mondja csípősen.

Hát, ez aztán az újdonság.

– Igen, hát, valakinek meg kell csinálni – válaszolok, közben leülök az ágy szélére és hátradőlök. A plafont bámulom, a fűrészporos tapétán vízfoltok jelzik, hogy a felettünk lévő apartman valamikor beázott. – És amíg nem nyerek a lottón, hát… ez már csak így lesz.

– Tudok neked pénzt küldeni – mondja automatikusan, ez egy megszokott ajánlat, mert ezt már megbeszéltük.

Túl sokszor is.

– Tudod, hogy ez számomra nem opció – emlékeztetem.

Todd a frusztráltságtól fájdalmasat fúj a telefonba majd sóhajt egy hatalmasat. Forgatom a szemem, kíváncsi vagyok, miért érzi magát sértettnek, hogy nem fogadom el a segítségét. Sem így, sem úgy nem változtatna köztünk bármin.

Legalábbis részemről.

Az ő részéről biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, ez közelebb hozna minket egymáshoz. Majdnem, mintha függőséggel akarna lekötni, de ez soha nem fog megtörténni.

Rosszul érzem magam, hogy ilyesmire gondolok vele kapcsolatban.

Todd Walters sok szempontból nagyon jót tett nekem. Majdnem hat hónapja találkoztunk, mikor Columbuson dolgoztam, az Ohio állambeli Buckeyesnél. Ő fogorvos és egy szedációs fogászatra szakosodott hatalmas rendelőben dolgozik. Akkor találkoztunk, mikor az egyik játékosomnak elrepedt egy foga a tavaszi edzésen és engem bíztak meg, hogy vigyem el őt egy sürgősségi javításra. Szegény srác úgy meg volt ijedve, hogy ragaszkodott hozzá, csak olyan helyre menjünk, ahol kiütik őt, így találkoztam először Todd-dal. Idővel a fogat megjavították és én elfogadtam a kávémeghívását, mert aranyos volt és vonzó, én pedig magányos.

Todd nem örült a döntésemnek, hogy elköltözöm, de azt hiszem, megértette. Miközben próbálkozunk ezzel a távkapcsolati dologgal, a stressz, ami rám tornyosul, Todd-ot a prioritási listám aljára helyezi, és ez még több bűntudatot kelt bennem azon felül, amitől már így is szenvedek némely napokon.

– … és talán le tudok ugrani jövő héten – hallom Todd-ot.

Feltolom magam az ágyon, megdörzsölöm az arcom a kezemmel. – Bocs… jövő hétvégén?

– Hogy meglátogassalak – mondja sértett hangon. – Figyeltél te egyáltalán?

– Igen, persze – hazudok, újabb hullám bűntudatot érezve. – A jövő hétvége jó lenne. Ez az utolsó szabad hétvége, mielőtt kezdődnének az előszezon meccsei, úgyhogy elég mozgalmas lesz.

– Nézd…Vale – mondja Todd, és én hallom a rezignációt a hangjában. – Ha ez nem működik részedről…

– Nem – magyarázom gyorsan, aztán lágyítok a hangomon. – De igen. Működik. Működtetni fogjuk. Én csak… stresszes volt a kezdés a Cold Furynél. De le fog csillapodni, megígérem.

Csend.

Halkan megköszörüli a torkát.

Végül megszólal némi megkönnyebbüléssel a hangjában. – Rendben, akkor…jövő péntek este repülök és ottmaradok hétvégére.

– Alig várom – mondom és utálom, hogy kényszerítenem kell a hangomba a lelkesedést.

– És talán kivehetnénk egy hotelszobát… hogy legyen egy kis magánéletünk – mondja halkan. – Tényleg nagyon hiányzol.

Azon tűnődöm, hogy Hawke még mindig itt van-e. Talán megint ott ül apámmal a nappaliban, hosszú tagjait kinyújtva a kanapén. Az a farmer egy kicsit túl tökéletesen áll rajta…

Erőteljesen megrázom a fejem és belül magamra ordítok, hogy ne gondoljak már Hawke-ra. Koncentrálok… Toddra gondolok, halvány szőke hajára és a kedves barna szemeire. Arra, hogy milyen édesen csókol és milyen gyengéden…

Hawke sokszor nem volt gyengéd. Lehetett volna, de ő durván és vadul szerette… akárcsak én.

B-a-a-a-a-s-s-z-u-s!

Kezemmel a hajamhoz nyúlok és erősen meghúzok egy tincset, megpróbálom a gondolataimat megnyugvásra késztetni.

– Igen – mondom gyorsan teljesen Todd-ra és az édes, romantikus dolgaira koncentrálva. – Egy hotelszoba jó lenne. Csak te és én és egy csomó behoznivaló együtt.

– Remek – mondja és a könnyedség a hangjában szinte fáj.

– Rendben, megyek zuhanyozni aztán az ágyba. Hajnali öt óra elég korai nekem – mondom lágyan.

– Rendben, Édes. Vigyázz magadra. Holnap beszélünk?

– Igen, holnap – mondom neki, aztán elköszönök. – Jó éjt.

Tudom, hogy az első dolgom kéne, legyen az, hogy bevonszoljam a seggem a zuhany alá, hogy aztán aludhassak, amire nagy szükségem lenne, de ehelyett visszamegyek a nappaliba. Azonnal látom, hogy apa a karosszékében ül és már csak a feszült hangulat hiányából is meg tudom állapítani, hogy Hawke elment.

Apa elfordítja a fejét és megrovó mosollyal néz rám. – Miért voltál olyan ellenszenves Hawke-kal?

Megkerülöm a kanapét és lehuppanok az egyik végére. Fellendítem a lábaimat és apámra nézek, majd a vállamat megvonva válaszolok. – Nem tudom. Csak olyan kínos.

– Nektek kettőtöknek van mit tisztáznotok – mondja, majd a tekintete visszasiklik a TV-re, ahol épp egy baseball meccset játszanak.

Figyelmesen tanulmányozom apámat. Arca még mindig duzzadt az utolsó adag szteroidtól, amit az agydaganat megfékezésére kapott. Sötét karikák vannak a szeme alatt, mert nem alszik túl jól, de amúgy egyébként egész jól van.

Mindent összevetve.

Majdnem négy évvel ezelőtt az apám elment az orvoshoz, mert állandóan fájt a feje és homályos volt a látása. Azt hittük, hogy a stressz okozza, de kiderült, hogy egy golflabda méretű agydaganat van a fejében. A tumor nagy részét műtéti úton eltávolították, a maradékot kemóval és sugárterápiával kezelték. Meggyógyult és visszament dolgozni.

Vártuk, hogy visszajön, mert az esetek többségében visszajön.

Számlált percek, rengeteg ima, élet a félelem leple alatt.

Alig két hónapja jött újra elő.

Felmondtam a Columbuson és apámmal ideköltöztem, hogy beléphessen egy klinikai kísérletbe itt a Duke-on.

Reménytelenül reménykedve… minden esély ellenére…a gyógyulásban.

 

5. fejezet

Hawke

Fordította: Mandy

Ez egy általános erő-játék gyakorlat, én a kék vonalnál állomásozom.

A korongot passzolgatjuk oda-vissza. Garrett nekem. Én vissza Garrettnek. A hálót figyeli, ide-oda kocogtatva a korongot. Felemeli…átgondolja, aztán visszapasszolja nekem.

Kinyújtom az ütőmet, hogy elérjem, de a korong átcsúszik alatta, átmegy a kék vonalon és véget vet a játéknak.

Az edző megfújja a sípját, az ütőm pengéjét frusztráltan a jégre vágom.

– Kiestél, Therrien – mondja. – Camden…foglald el a helyed.

Lekorcsolyázom a jégről és letépem a sisakomat. Abban a pillanatban, ahogy elérem a padot, leülök a seggemre, és hátradőlök.

Nem voltam játékban egész kibaszott nap, úgy tűnik, nem tudom összeszedni magam. Még jó, hogy ez csak a második napja az edzésnek, különben szarrá aggódhatnám magam, hogy képes leszek-e bekerülni az első sorba. Mindenki megérdemel egy szabadnapot, nem?

Szegény, istenverte lélek, Dave Campbell, örökös szabadnapokban él, és úgy tűnik, nem tudom feldolgozni a tényt, hogy hamarosan meghalhat.

Mikor tegnap kinyitotta az apartman ajtaját, ahol Vale-lel él, első pillantásra tudtam, hogy valami komoly baj van. Az arca duzzadt volt, a bőre sápadt.

Egy pillantást vetett az arcomra és a szemei ellágyultak a megbánástól, hogy így látom őt.

Tizenöt perccel később már tudtam az egész történetet, és ez valami őrült, nyamvadt sci-fi szarság. Úgy tűnik, hogy a Duke első fázisú klinikai kísérleteket végez – bármit is jelentsen ez –, hogy megpróbáljanak kiirtani egy kórt, ami lényegében végzetes a betegek számára. Ennek a glio-mi-a-fasznak-hívják a visszatérése halálos. Nincs rá gyógymód. Semmi. Meg fogsz halni.

De a Duke, kifejlesztett valami kibaszott varázsszert, fogták a gyermekbénulás vírusát, összekeverték egy kis általános influenzavírussal és bingó, egy fél teáskanálnyi koktélt beleinjekcióztak pontosan a kiújult agytumor kellős közepébe.

Nem igazán értettem az összes szakkifejezést, de Dave nagyon tájékozott volt arról, hogy mi történik. Valószínűleg a vírus lebontja a rákot, így már nem lesz láthatatlan a saját immunrendszerének. Az elmélet szerint aztán az immunrendszer meg fogja támadni a daganatot és megöli.

Kibaszott hókusz-pókusz, de láthatóan a klinikai kísérletek beváltak.

Valamennyire.

Körülbelül a betegek ötven százaléka jól lett, míg a másik ötven meghalt.

De így is, Dave azt mondja. – Mit veszíthetek? Ötven-ötven százalékarány kurva jó, amikor nulla százalék az esély a túlélésre.

Ami még szarabb, hogy azok a betegek valószínűleg a gyógyszer túladagolása miatt haltak meg. A klinikai tesztek első fázisában, ahogy Dave leírta, a fő prioritás nem az, hogy megöljék a rákot, hanem hogy próbálják megtalálni azt a maximum dózist, ami anélkül végzi el a dolgát, hogy megölné a beteget.

Eddig, úgy tűnt, Dave-nél bevált. Talán egy kicsit túlságosan is, mert, ahogy a vírus elkezdett dolgozni a daganaton, begyulladt, amitől aztán a háromszorosára duzzadt és nyomta az agyát. Dave-nek be kellett mennie egy sürgősségi szteroid adagra és kemoterápiás gyógyszerre, hogy csökkentsék a duzzanatot.

És csodák csodájára, úgy tűnik, hogy most már elég jól van, hogy a gyulladást kordában tartják. Megfigyelés alatt áll és lesz egy újabb MRI néhány hét múlva, hogy megnézzék a daganat méretét. A Duke-on folyamatosan ellenőrzik, és ez egy ilyen várunk-és-meglátjuk játék.

– Vale egy pillanatig sem tétovázott – mesélte tegnap büszkén, de ugyanolyan bűntudattal is. – Felmondott a munkahelyén, anélkül, hogy megbeszélte volna velem, amint felvettek a kísérletbe.

– Szerencséje volt, hogy összejött a Cold Fury – jegyeztem meg.

– Nem szerencse – mondta ravaszul. – Szívességet kértem Brian Brannontól. Együtt jártunk főiskolára.

– Mivel tartozott neked? – kérdeztem kíváncsian.

– Semmivel – mondta Dave csendesen. – De én most már mindennel tartozom neki. Nem volt üresedés a csapatnál, úgyhogy beszélt Gray-jel és létrehoztak egy pozíciót, hogy Vale-nek legyen munkája.

Arra gondoltam, hogy ez milyen kurva rendes dolog, mert egy ilyen szervezeten belül nem lehet csak úgy össze-vissza hozzáadni egy fizetést. Ettől aztán még büszkébb lettem, hogy egy ilyen csapat tagja lehetek és elárasztotta a bensőmet egyfajta hálával, úgy éreztem, most már tényleg tartozom a Brannonoknak, Dave nevében.

Figyelem a többi gyakorlatot a jégen, azon tűnődöm, hogy az edző visszatesz-e ma még játszani. Már majdnem két órája kint vagyunk, szóval aligha.

És igen, ez a szarság Dave-vel egy kicsit kiborított, de nem ez az egyetlen dolog, ami miatt bosszankodtam és idegesített.

Valójában talán nem is ez a legfontosabb dolog.

Nem, az le van foglalva Vale Campbell-nek, és fel sem tudom sorolni mindazt, amiben zavar engem.

De azért megpróbálom, mert pillanatnyilag nincs más dolgom, mint azokon elmélkedni, hogy mi minden miatt okoz nekem újra gyomorideget.

Először is, az a régóta tartó harag, amit azóta hordozok, hogy kizárt az életéből. Ez magáért beszél.

Másodszor, a tény, hogy még ennyi idő és keserűség után is kurvára érzek iránta valamit. Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy lankadatlan sóvárgás azután, amink volt, vagy a tény, hogy rohadtul sajnálom azért, amin most megy keresztül. A francba is… Valószínűleg, mert még mindig kurvára ő a legdögösebb nő, akit valaha is ismertem, annak ellenére, hogy sokat változott az évek alatt, de pokolian bosszant, hogy ennyire megvisel.

Harmadszor, a tény, hogy nyilván van egy barátja. Ez világos volt tegnap este, mert úgy vette fel a telefont, hogy ,,szia, édes”, ami kedvesen és lélegzetelállítóan hangzott. Fogalmam sincs, ki volt az a faszfej a vonal másik végén, de legszívesebben eszméletlenre vertem volna, és bosszantott az is, hogy így éreztem.

Végül pedig, és ez messze a legfontosabb dolog, ami teljesen összezavarta a fejem, hogy elkezdett mondani valamit – igazából csak burkoltan –, hogy talán volt lehetőségünk évekkel ezelőtt újra összejönni.

Titokzatos volt, és a szavait elvágták, amikor megcsörrent a telefonja, de világosan ezt mondta: – Talán akkor kellett volna megkérdezned, hogy miért, amikor…

Megkérdezni mit, Vale?

Mit? Miért? Mit? Miért?

Ez a kurva sok kérdés az őrületbe kerget.

Eljöttem, amikor felvette a telefont, de megígértem Dave-nek, hogy néhány nap múlva visszajövök, meglátogatom újra. Ez az egyetlen dolog, amit nem fogok elengedni, a megújult barátságunkat. Nem, amikor keresztülmegy ezen…

Krisztusom, még belegondolni is fáj.

Fáj arra gondolni, hogy Vale szenved és retteg az apjáért.

Egy dolgot biztosan tudok, hogy visszatért az életembe, még ha csak annyira is, hogy együtt dolgozunk, de most már Dave is visszatért, és ki fogom találni a módját, hogy éljek együtt ezzel a sok szarral, ami most fel lett kavarva.

És ami sokkal fontosabb, az amiatti dühömnek és sérelmemnek, amit tett velem, sok évvel ezelőtt, most háttérbe kell szorulnia. Nem kell, hogy ezt az egészet még stresszesebbé tegyem Vale számára, már így is elég teher nyomja a vállát. És különben is, igazából miért is lenne szükségem a válaszokra?

Elmúlt, végeztem vele és továbbléptem.

Láthatóan ő is továbblépett.

Hirtelen elhatározás tör elő belőlem és fellököm magam a padról. Bruce Duvall az egyetlen segédedző itt kint a jégen ebben a gyakorló szezonban, mivel általában egyikőjük mindig itt van arra az esetre, ha valaki megsérülne. Így feltételezem, hogy Goose és Vale az edző vagy a terápiás szobában. Bruce rám néz, mikor átlendítem a lábam a palánkon és a jégre ereszkedek. Ahogy elkorcsolyázom mellette, szólok neki. – Kicsit fáj a térdem, megyek lejegeltetni.

Alig vet rám egy pillantást, de bólint gyorsan, mielőtt visszakapja a tekintetét és figyeli tovább a gyakorlatokat. Elkorcsolyázom a pálya üres, túlsó felére, ahol az aréna belsejének az ajtaja van, felcsapom a korcsolyavédőmet és elindulok az öltözők felé.

Bízva abban, hogy a gyakorlatnak nemsokára vége lesz, elindulok és levetem a felszerelésemet, a különböző dolgokat a fal mellé állított nagy kerekes vászontárolókba dobom. A felszerelésről gondoskodó személyzet majd intézi a mosást és a tisztítást. Felveszek egy száraz pólót és egy edzőnadrágot, belebújok a sportpapucsomba és elindulok az edzőtermek felé.

Három helyiséget rendeztek be az egészségügyi és erőnléti részlegnek. A kezelőszoba, ahol Vale a térdemet szalagozta, a terápiás szoba, ahol jégfürdőket, elektromos kezeléseket és más jellegű kezeléseket tartanak, és az edzőterem, ahol a sportolók erőnléti és kondicionáló edzéseken vehetnek részt. A három terem egymás mellett van, üvegfallal néznek az öltöző belsejére és a termek maguk is össze vannak kötve ajtókkal.

Elképzelem, Vale nagyot néz, ha játékok és edzések után kedvet kap, amikor a srácok meztelenül szaladgálnak fel-alá és lógatják a bréjüket. De ő is profi, ahogy mi is, szóval gondolom ez a munka velejárója.

Addig, amíg egyik srác sem integet a farkával készakarva az arcába, minden rendben van.

Látom Vale-t a kezelőszobában, ahol egy sorban öt párnázott asztal van a fal mellett, a szomszédos falon pedig egy hosszú pult, alul és felül szekrényekkel, ahol a kellékeket tárolják. A szembelévő falnál van Bruce és Goose irodája, egy kis raktár választja el őket egymástól. Nem látom bent Goose-t, fogalmam sincs merre lehet, de így még jobb, hogy egyedül vagyunk.

Van mondanivalóm.

Besétálok, figyelem, ahogy Vale felszakít egy dobozt és elkezdi kipakolni a sebösszehúzó tapasz csomagokat. Nem hallja, hogy bejövök, de nem akarom megijeszteni, úgyhogy halkan kopogok az ajtófélfán.

Mégis megugrik egy kicsit, aztán mosolyogva felém fordul. Fáj, mikor lehervad a mosolya, ahogy felismer és hűvös udvariasság váltja fel.

– Szia – köszönök, ahogy felé sétálok. – Fáj egy kicsit a térdem. Gondoltam, megnézhetnéd.

Vale szemöldöke aggódva húzódik össze és az egyik asztal felé mozdul. – Történt valami, ami okozhatta?

– Nem – mondom, és egy csepp bűntudatom nincs, amiért hazudok, csak hogy legyen pár percem beszélgetni vele. – Épp lejöttem a jégről és akkor vettem észre.

Felpattanok az asztalra, a lábaim lelógatom a szélén és lerúgom a papucsomat. Vale csendben van, ahogy a mosdó felé fordul és megmossa a kezét. Miután megszárítja, odajön hozzám. – Jól van, akkor feküdj a hátadra. Néhány nyújtógyakorlatot fogok csinálni.

Teszem, amit mond, és azon tűnődöm, hogy mi lenne a legjobb módja, hogy megtörjem köztünk a jeget. Eddig minden feltett kérdésemre mesterkélt, rövid választ adott, ami világossá tette, hogy nem akar velem semmit sem kezdeni. Úgyhogy nyilván, ha kérdéseket teszek fel neki, az nem fog működni.

Csendben maradok, míg forgatja a lábamat, próbálok nem túlságosan fókuszálni puha kezeinek érintésére vagy a samponjának az illatára… Eddig azt hittem, valami virágos illat, de szerintem igazából inkább eper, és ez az illat kibaszott finom.

– Fáj, ha ezt csinálom? – kérdezi, egyik keze a vádlimon, a másik a combomon és közben forgatja a térdemet.

– Nem igazán – válaszolok, mert nem igazán akarom felhívni a figyelmet a térdemre. Ami ma itt történik, bekerül az adatlapomba és figyelembe fogják venni, amikor a tábor végén döntéseket hoznak.

– És ez? – kérdezi, mikor az ellenkező irányba forgatja.

– Ez sem.

A vádlimon lévő keze lecsúszik, határozottan megragadja a talpamat. A másik kezét még mindig a combomon tartja és keményen belenyomja a lábamba. – Ez fáj?

– Nem – mondom gyorsan, majd hozzáteszem. – Azt hiszem, ez nem több, csak hogy az izmaim újra visszanyerik a formájukat. De gondoltam, egy kis jég nem árthat, igaz?

Vale lassan leengedi a lábamat és röviden elmosolyodik.

– Hát, úgy tűnik, semmi nem lazult ki vagy szakadt el, de ha aggódsz, kérhetünk időpontot Dr. Godsontól.

Ő a csapat ortopéd orvosa és kurvára biztos, hogy nem kérek időpontot. Bolhából csinálunk elefántot.

– Azt hiszem, csak a kondíció hiánya. Ellustultam a nyáron – mondom neki határozottan. – Csak tegyél rá egy kis jeget aztán biztos rendbejön.

– Hát akkor gyere, ülj bele a jégfürdőbe – mondja, miközben elfordul, és újra megmossa a kezét.

– Kurvára ki van zárva – morgok. – Az egy kínzóeszköz és lefagyasztaná a golyóimat jövő nyárig. Egy jégpakolás elég lesz.

Vale kuncogni kezd, anélkül, hogy felém fordulna.

– Rendben. Akkor csak egy jégzacskó. Mindjárt visszajövök.

Elfordul és kimegy a kezelőszobába. Egy pillanatig a könnyedségét csodálom. Ez mindig is megvolt benne… egy ösztönös biztonság lengi körbe, ettől tűnik minden mozdulata könnyednek. Emlékszem, egyszer egy buliban voltunk Sidney-ben és néhány lány az asztal tetején táncolt. Természetesen, Vale-nek is ezt kellett tennie és emlékszem, le voltam nyűgözve, ahogy a teste hullámzott, mikor felbámultam rá. A többi lány ügyetlennek és erőltetettnek tűnt, de Vale kecses volt és olyan rohadt dögös, a teremben minden srác utána lihegett.

Akkoriban büszkeséggel töltött el, hogy ilyen dögös, gyönyörű és szexi csajom van, de ha ma tenne valami ilyesmit, az őrületbe kergetne, ha más férfiak így néznének rá. Azt hiszem, ha felnősz és érett leszel, bizonyos dolgok sokkal fontosabbak lesznek.

– Itt van – mondja, ahogy visszaér. – Dőlj hátra az asztalon és nyújtsd ki a lábadat. Tartsd rajta húsz percig, aztán mehetsz.

Rátesz egy törölközőt a térdemre, majd ráhelyezi a jégzsákot.

– Köszönöm – mondom csendesen.

– Ez a munkám – viccelődik, majd visszasétál a kellékes dobozhoz, amit elkezdett kipakolni.

– Hát, nagyon jó vagy benne – mondom halkan. Figyelem, ahogy kicsit megrándul a feje, de nem szólal meg.

– Vale? – motyogom.

Elfordítja a fejét, a válla fölött néz hátra rám. A tekintete tartózkodó, az ujjai keményen markolják a dobozt.

– Sajnálom, hogy apádnak végig kell mennie ezen a szarságon. És téged is… sajnállak, hogy viselned kell ezt a stresszt.

És akkor, a szemeiből elszáll a feszültség és először, mióta újra találkoztunk, szűrő nélkül néz rám és sejthetem az érzéseit. Tisztán látom a hálát, mint a nap.

– Köszönöm – mondja mosolyogva. – Ez sokat jelent.

– Ha van valami, amit tehetek, bármelyikőtökért, remélem, hogy szólni fogsz.

Tudom, ez talán nyomulás, és bassza meg, nem is tudom, miért ajánlottam fel, de most már kimondtam. Arra számítok, hogy megint befelé fordul, de a mosolya kicsit szélesebb lesz.

– Nagyra értékelem az ajánlatot, Hawke. Azt hiszem, rendben vagyunk, de nem is tudom… Ha néha-néha meglátogatnád apát…Ő itt nem ismer senkit, én pedig mindig el vagyok foglalva.

– Már eldöntöttem, hogy meg fogom látogatni – biztosítom őt. – Örülök, hogy újra kapcsolatba kerültünk. Már rég esedékes volt.

– Igen, az volt – erősíti meg. Nem derogáló vagy feddő hangnemben, csupán egyetértően velem az élet egy dolgában. Aztán visszafordul a kibontatlan csomagokhoz, és mert nem akarom tovább erőltetni a dolgot, figyelem a faliórán, ahogy letelik az időm, aztán leveszem a jégzsákot.

Megvalósítottam, amit terveztem, mikor idejöttem – tudattam Vale Campbell-lel, hogy nem leszek számára ebben az időszakban plusz teher és lehet baráti munkaviszonyunk, mint a felnőtteknek.