28.- Epilógus

 

28. fejezet

Vale

Fordította: BaBett

– El sem hiszem, milyen finom ez a süti – mondom, miközben veszek még egyet a dohányzóasztalon lévő tányérból. Csak még egyet –, ígérem magamnak.

– Kárpótol a teljesen kiszáradt sertéssültért, ugye? – mondja apám kuncogva, miközben óvatosan elhelyez egy fémzöld üveggömböt a fán.

– Nem volt olyan rossz – mondom kedvesen, de ó, hűha... tényleg rossz volt. Nem csoda, hogy már az ötödik sütit eszem az este.

– Úgy tűnik, a sütés az erősségem – töpreng, és úgy dönt, hogy elfogadja a kritikámat a világ talán legrosszabb sültjével kapcsolatban.

– Te leszel a felelős a sütésért, én pedig visszaveszem a főzési feladatokat.

– Megegyeztünk – egyezik bele, és belenyúl a dobozba egy újabb díszért.

Ahogy a kis dróthurokba akasztja a horgot, a hangja egy kicsit álmodozóvá válik. – Tudom, hogy valószínűleg nem emlékszel, de a fa feldíszítése az egyik legjobb emlékem anyukádról. Ő annyira szerette ezt.

Szomorúan mosolygok, mert az én emlékeim róla annyira elhalványultak. Mintha mindig csak apa és én lettünk volna együtt, az emlékeim róla csak apa szentimentális emlékei. De tudom, hogy a szerelmük igaz volt. Soha nem keresett senki mást, miután ő elment. Inkább nem akart vesztes csatát vívni a tökéletes szerelem megtalálásáért.

És hé, én megértem ezt a szomorú gondolatot. Tudom, hogy lehet, hogy rövidlátó vagyok, de nem tudom elképzelni, hogy valaki mást találjak Hawke-on kívül. Szerintem ő volt a tökéletes számomra. Nos, legalábbis én így gondoltam, amíg rá nem jöttem, hogy nem túl megbocsátó és sajnos, ez válóok.

Rágcsálom a sütimet, és felveszek a dobozból egy dísztárgyat. Ez egy ezüstszínű, fagyott hópehely mintákkal, és vidáman csillog rám a fehér fényektől, amik fényesen ragyognak a fán. Kétségbeesetten próbálom előhívni a karácsonyi hangulatot, próbálok visszaemlékezni, hogy régen szerettem az évnek ezt az időszakát, és csak meleg és érzelgős voltam belülről a békétől, ami áthatja a levegőt.

Sajnos, belül hidegnek és üresnek érzem magam, és tudom, hogy csak azért teszem, hogy apámat megnyugtassam. De ez rendben van. Ahogy ő is mondta, van mit ünnepelnünk ebben az évben. És remélhetőleg az azt követő évben is, és az azt követő évben is. Nekem boldognak kell lennem ezekkel az egyedi és különleges ajándékokkal.

A kopogás az ajtón apát és engem is arrafelé fordít. Ő felvonja a szemöldökét, én pedig megvonom a vállamat. Piper feláll a kandalló előtti helyéről, és végigsétál a folyosón, a farkát lelkesen csóválja a társaságra való tekintettel.

– Valószínűleg Avery – tűnődöm, miközben az ezüst gömböt a fára helyezem, és lesöpröm a maradék sütimorzsákat a farmeromról. – Valószínűleg csak a sütinket akarja.

– Megyek, a maradékot egy tányérra teszem, és vizet forralok egy kis teához – mondja apám, miközben a konyha felé fordul.

Végigsétálok a folyosón és vigyorgok, amikor Piper még erősebben kezdi a farkát csóválni, ahogy közelebb megyek. Egy gyors simi a fenekén és megragadom az ajtó kilincsét, elfordítom a kilincset és kinyitom.

És ott áll, ami szerintem egy délibáb lehet. Magas, szúrós kék szemek, nyírt szakáll egy ragyogóan fantasztikus arc felett.

Hawke.

Pislogok, és szétnyílik a szám, halkan suttogva fejezem ki meglepettségemet.

– Szia – mondja halkan, szemöldökét összevonva, ami úgy néz ki, mintha fájdalmai lennének.

– Mit keresel itt? – fakadok ki, amikor Piper kilép a verandára. A pofáját az ágyékába nyomja, a farkát száz mérföld óránkénti sebességgel csóválja. Hawke lehajol, hogy óvatosan hátracsúsztassa a fejét és szórakozottan megvakargatja, miközben a szemei nem mozdulnak el az enyémről.

– Ottawában és Montrealban voltak meccseink. Gyorsan átugrottam ide, hogy meglátogassam Olivert és a szüleit.

– Ó – mondom, de nem igazán értem, hogy ez hogy hozta az én verandámra. A kezemet a zsebembe dugom, és lesütöm a tekintetemet, fogalmam sincs, mit mondhatnék.

A szívem hevesen ver, a közelsége zavarba ejtő. Az agyamban kavarognak a lehetőségek, de egy pillanatig sem vagyok hajlandó elhinni, hogy azért van itt, hogy elmondja, hibát követett el. Ismerem Hawke-ot... ha egyszer becsukod előtte az ajtót, nem kopogtat vissza.

– Bejöhetek? – kérdezi, és felkapom a fejem.

– Mi? – kérdezem azonnal, aztán rájövök, hogy ez hülyeség. Arrébb megyek és helyet csinálok neki, hogy bejöhessen. – Igen, bocsánat... persze, gyere be.

Hawke elhalad mellettem, és én megérzem a finom, fűszeres kölni illatát, és a friss hideg levegőt, amit magával hoz. Becsukom az ajtót, és amikor megfordulok, látom, hogy besétál a nappaliba, Piper pedig mellette trappol, tele kölyökkutyai kíváncsisággal.

– Hawke? – kérdezi apám meglepetten, amikor visszatér a konyhából, és meglátja őt.

– Szia, Dave – mondja Hawke tétován, és tudom, hogy azon tűnődik, hogyan érez apám iránta... a férfi iránt, aki másodszor is összetörte a lánya szívét.

Apám csak bámul, látszólag tanácstalanul. Lassan besétálok a nappaliba, a kezemet megint a zsebembe dugva, hogy elrejtsem, hogy kissé remegnek.

– Jól néznek ki azok a sütik – mondja Hawke, miközben biccent a tányér felé, ami apám kezében van.

– Kérsz egyet? – kérdezi apám, majd kérdő pillantást vet felém. Én csak megvonom a vállamat, és továbbra is csendben maradok.

– Igazából – mondja Hawke, ahogy felém fordul, a tekintete óvatos, és egyszerre könyörgő. – Beszélnem kell Vale-lel.

– Oké – mondja apám a kelleténél kicsit túlbuzgóbban. Leteszi a tányér sütit az asztalra. – Azt hiszem, én most lemegyek a kocsmába egy sörre a fiúkkal. Kettesben hagylak titeket.

Nem szólok egy szót sem. Még egy barátságos figyelmeztetést sem mondok apámnak, hogy csak egy sört ihat. Csak nézem, ahogy felkapja a kabátját a nappali sarkában lévő fogasról, és felveszi. Odalép hozzám, arcon csókol, és azt suttogja: – Ne légy túl kemény vele. Ez a fiú azért van itt, hogy bocsánatot kérjen.

Meglepetten pislogok, de lágy, megértő mosollyal nézek rá. Szeretném azt mondani, hogy dühös vagyok Hawke-ra, és talán egy kicsit az is vagyok, de nincs kedvem szidalmazni őt. Egyszerűen nincs bennem annyi, hogy tovább fokozzam a fájdalmat, amit bármelyikünk is érez. Mellesleg, amit Hawke hordoz elég mindkettőnknek.

Miután apám elment, Hawke a fára pillant. – Szép.

– Igen – értek egyet halkan. – Apa korán akarta felállítani... ünnepelni, tudod?

Hawke bólint, és megsimogatja a szakállát, visszapillant rám. – Nemrég láttam Averyt.

– Megpofozott téged? – Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, mert ez Averyhez illő lenne.

– Olyasmi – mondja, én pedig kíváncsian csóválom a fejem, de ő nem várakoztat meg. – Azt mondta, hogy próbáltál felhívni, miután szakítottunk. Küldtél egy e-mailt. Olyan volt, mint egy pofon.

Az állam leesik, és összeszűkítem a szememet. – Úgy hangzik, mintha ez egy kinyilatkoztatás lett volna számodra.

– Az volt – ért egyet komoran. – És olyan ereje volt, mint egy ütésnek, ha belegondolok.

– Nem tudtad? – kérdezem hitetlenkedve. Nem arról van szó, hogy nem hiszem el, csak most már kezd teljesen érthetővé válni a dolog.

– Nem tudtam. Úgy negyedórával ezelőttig nem.

– Nem értem... hogyan?

– Elvesztettem a telefonomat; kaptam egy újat, új számmal. Soha nem néztem meg az e-mailjeimet. Ennek nem kellene meglepnie téged. Kaptam egy új e-mail címet, amit szintén nem ellenőriztem, de ez megint más... nem tudtál róla, így nem tudtál volna elérni.

Hawke nem tudta, hogy megpróbáltam rendbe hozni a dolgokat?

Ami még fontosabb, Hawke nem szándékosan hagyott figyelmen kívül. Nem akart megbántani. Ő csak... nem tudott az egészről.

– Nem csoda, hogy nem tudtad elengedni – tűnődöm, miközben ránézek a szőnyegre. Túlságosan is fáj, ha ránézek. – Úgy értem... tudtam, hogy csúnyán megbántottalak, de most már értem. Tényleg azt hitted, hogy teljesen kihagytalak. Becsuktam az ajtót, és soha többé nem néztem vissza.

– Én is ezt gondoltam – ért egyet, és tesz egy lépést felém. A lábai a látómezőbe kerülnek, majd érzem a kezét a vállamon.

– Vale – mondja halkan, én pedig felfelé billentem az arcom. – Nem tudtam. Hidd el... ha tudtam volna, soha nem hagytalak volna figyelmen kívül. Igaz, én valószínűleg nem láttam volna az e-mailt, de ha megkaptam volna azokat a hangüzeneteket... kérlek, hidd el, visszahívtalak volna.

– Hiszek neked – mondom automatikusan, de egy lépést hátrálok tőle.

A keze leesik, és megrándul, mintha fájna a távolság. – De ha azért vagy itt, hogy azt mondd, ez megváltoztatja a dolgokat...

– Mindent megváltoztat – suttogja.

– Nem – mondom egy fejrázással és egy dühkitöréssel. – Ez csak megerősíti, hogy az én szerelmem túlélte a fájdalmat és az árulást, de a tiéd nem elég erős.

– Lehet, hogy nem volt elég erős – mondja elszántan, és a kezei ismét a vállamra kerülnek. Gyengéden megragad engem, egy kicsit közelebb húzva magához. – Lehet, hogy el volt temetve... még be is volt burkolva így nem láthattam, de ott volt.

– Nem – mondom tagadólag, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez így lehet.

– De igen – mondja keményen, és reflexszerűen belemélyeszti az ujjait. – Tudatlan voltam, hülye, mindegy. De ne mondd nekem, hogy ez nem szerelem. Ne merészeld megmondani nekem, hogy mit érzek most. Nincs jogod hozzá.

– Nincs jogom? – kérdezem hitetlenkedve, és a kezem felemelkedik, hogy a kezemmel a mellkasára üssek. Elkezdem hátralökni, aztán az ujjaim belemarkolnak az ingébe. Meghúzom és megrázom. – Nincs jogom kételkedni benned és az érzéseidben? Te... az a férfi, aki azt hiszi, hogy az jó, ha megdug és elvesz mindent, amit adok, de még azt sem tudta felismerni, ami ott állt előtte.

– Nincs jogod hozzá – mondja, miközben a keze lesiklik, hogy körbefogja a csuklómat és ott tartanak –, mert te vagy az a nő, aki mindezeken túl megbocsát. Még akkor is, amikor azt hitted, hogy megkaptam azokat az üzeneteket... amikor azt hitted, hogy csak úgy elvágtam magam tőled, anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna hátra, megbocsátottál nekem, és megnyitottad magad előttem újra. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy harmadszorra nem teszed meg. Még mindig szeretsz Vale. Tudom, hogy szeretsz. És én is szeretlek. Annyira, hogy fizikailag fáj, amikor arra gondolok, hogy talán végleg elbasztam. Könyörgöm, ne csukd be újra azt az ajtót. Hogy adj nekünk még egy esélyt.

Könnyek gyűlnek össze a szememben, valami, ami normális esetben zavarba hozna, de habozás nélkül pislogok, és hagyom, hogy kitörjenek. Meleg csíkokat húznak végig az arcomon, amelyek azonnal lehűlnek a levegőben.

– Félek – mondom halkan. – Kitettem magam, kitárulkoztam, és amikor nem adtad vissza, nem tudod elképzelni, hogy ez mennyire fájt.

– Tévedsz – mondja Hawke, miközben a karjai a felsőtestem köré fonódnak. Magához szorít, teljesen magához húzva, így az arcom a mellkasához simul. – Tudom, milyen érzés. Nem vádaskodok, csak emlékeztetlek... egyszer azt mondtad, hogy nem szeretsz engem, és olyan élesen emlékszem arra az érzésre, mintha ez az érzés csak tegnap lett volna. Szóval tudom... tudom, milyen rossz érzés, de azért is vagyok itt, hogy elmondjam neked, mindkettőnknek megvan a hatalmunk, hogy ezt végleg eltüntessük.

– Hogyan? – kérdezem, még mindig lázadni akarok ez ellen a gondolat ellen, mert ez annyira rémisztő, de azon kapom magam, hogy az ölelésébe bújok. – Hogyan van hatalmunk?

– Tényleg szeretsz? – kérdezi gyengéden, egyik kezével simogatva a hátamat.

Bólintok a mellkasába. – Igen.

– Elhiszed, hogy szeretlek? Elfogadod?

– Én nem...

Nem hagyja, hogy befejezzem kétkedő gondolataimat. Visszahúzódik, két keze közé fogja az arcomat. A hüvelykujjai felszárítják a könnyeket az arcomról és odahajol, hogy gyengéd csókot suttogjon az ajkamra. A szemem lecsukódik egy néma sóhajra, és amikor újra kinyitom, ő figyelmesen bámul engem.

– Vale – mondja csendes határozottsággal. – Mindig is szerettelek. Még akkor is, amikor azt hittem, hogy gyűlöllek, mindig szerettelek. Ezért nem voltam soha más kapcsolatban. Ezért nem tudtalak magadra hagyni, amikor visszatértél az életembe. Lehet, hogy túl makacs voltam ahhoz, hogy nevet adjak neki és ostoba módon a harag álarca mögé bújtam, de neked tudnod kell, visszagondolva az elmúlt hónapokra... mindarra, amit megosztottunk egymással, és beszélgettünk, minden alkalommal, amikor szeretkeztünk, vagy csak átöleltük egymást. Minden vicc és mosoly, és csodálatos csend minden kibaszott pillanata, ami köztünk volt. Tudnod kell... el kell ismerned, hogy ez volt az egyetlen dolog, amit valaha is éreztem, a szerelmem irántad. Gondolj bele. Kutass mélyen. Mondd, hogy tudod.

Mondd, hogy tudod– könyörög kétségbeesetten.

És én rájövök... hogy tudom.

Teljesen tisztán tudtam azon az éjszakán a reptéren, amikor kivitt, hogy koccintsunk apám bámulatos csodájára, és amikor szeretkezett velem a hűvös novemberi levegőbe burkolózva...

Éreztem. Nem volt benne semmi, amit mondott. Nem ígért nekem semmit, vagy bátorító szavakat. Én csak... éreztem. Ezért akartam elmondani neki, hogy szeretem. Biztos voltam az érzéseinkben annyira, hogy vállaltam a kockázatot, hogy megbántanak. Azt tettem, kitárulkoztam ott... és igen, megbántott, mert akkor még nem tudta kimondani, mert akkor még mindig túlságosan nyomasztotta a kétértelműség a mi kapcsolatunkról a hülye múltunk miatt, de határozottan... tudtam, hogy ez olyan biztos, mint hogy a levegő, amit belélegzek, szükségszerű.

– Szerettél engem – mondtam kinyilatkoztatásként. – Csak te magad sem hitted el.

– Igen – nyögi megkönnyebbülten. – Megijedtem.

– Fájt – teszem hozzá.

– Hülye voltam – mondja mosolyogva, és én visszamosolygok.

– Kicsit lassú a felfogásod – ajánlom fel kedvesen helyette.

Nevet, lehajol, hogy újra megcsókoljon, mielőtt beleegyezne. – Egy kicsit lassú, de mostanra már felzárkóztam.

Kezem felemelkedik, a csuklójába kapaszkodik. Bámulok a szeme kék mélységébe, tele szeretettel, boldogsággal és a megkönnyebbüléssel, ami azzal a tudattal jár, hogy minden rendben van a világomban.

– Szóval, hogyan tovább? – kérdezem tőle.

– Ahogyan csak akarjuk – mondja, és ezt én is elhiszem.

 

Epilógus

Hawke

Fordította: BaBett

Brian Brannon háza egy monstrum. Ami jó, mert egy palotaszerű helyre van szükség, hogy a Cold Fury szervezet összes tagja elférjen egy karácsonyi partin. Ez az ő hagyományos partija, amit minden évben Szentestén tartanak, feltéve, hogy a Cold Fury nincs idegenbeli meccsen. Idén itt vagyunk, és készen állunk az ünneplésre, mint csapattársak és barátok.

A bárpultnál nagy a felfordulás, ahol két, ropogós fehér inget és piros-zöld kockás csokornyakkendőt viselő ember lát el. Bármilyen koktélt kikevernek, amit csak el tudsz képzelni, és a szeszes ital szabadon folyik. Ahogy a kint várakozó taxisok serege is – a kijelölt sofőrök, akiket természetesen maga Mr. Brannon fizet.

Látom a csapattársak és partnereik nagy tömegét Garrett és Olivia körül. Két másodpercbe telik, mire látom, a széles mosolyból a lány arcán, a még szélesebb mosolyból Garrett arcán és az, ahogyan a bal kezét szemrevételezésre nyújtja mindenkinek, aki megnézi, hogy az eljegyzés megtörtént.

Szép.

Nagyon szép.

Szeretném, ha az én életemben is megtörténne ugyanez, de el kell gondolkodnom azon, hogy vajon megtörténik-e. Eddig Vale óvatos és titokzatos volt a közeljövőre vonatkozó terveit illetően, de én elköteleztem magam, hogy dolgozom rajta. Ez végül is, az igaz szerelem.

Odasétálok a tömeghez, benyomulok, és megveregetem Garrett hátát. – Úgy látszik, gratulálhatok, haver.

– Igent mondott – mondja, teljesen megrészegülve a szerelemtől és az izgalomtól.

Olivia odanyújtja a bal kezét. – Íme, a szerelem ereje.

Megfogom a kezét és felemelem, hogy megnézzem a gyűrűt, és szárazon azt mondom: – Én azt hittem, hogy nagyobb követ vesz neked.

Olivia felhorkan, és elhúzza a kezét, maga elé téve, hogy alaposan megvizsgálja. – Ez a legszebb gyűrű, amit valaha láttam.

– Három kibaszott karátos – morogja Garrett, én pedig megint megveregetem a vállát.

– Jól csináltad – dicsérem meg. – Szerencsés lány.

– Én vagyok a szerencsés – mondja, miközben a karja átkarolja, és magához húzza. A bal kezét a férfi hasán pihenteti, a gyűrű csillog, és szépen szikrázik.

– Vale is jön? – kérdezi meg Olivia.

Megrázom a fejem, és igyekszem nem úgy beszélni, mint egy kisbaba. – Ő holnap repül ide. Az apjával akarta tölteni a karácsony estét.

– Meddig marad? – kérdezi Garrett.

– Egy hétig, aztán el kell kezdenie az új munkáját – mondom, még ha küzdök is, hogy az ajkaim elcsüggedve lebiggyedjenek. Még mindig fájdalmas pont, hogy ragaszkodott hozzá, hogy Columbusba menjen. Azt mondta, hogy oda kell mennie, ahol lehetőség van, és most éppen munkára van szüksége. Nem számított, hogy felajánlottam neki, hogy támogatom. Mondtam neki, hogy hozzám költözhet, és én gondoskodom róla.

Ő csak a szemét forgatta, mintha ez lenne a leghülyébb javaslat a világon, de aztán némileg megnyugtatott, amikor azt mondta:

– Csak addig, amíg a szezon véget nem ér, aztán megpróbálok találni valamit Raleigh környékén.

Amire jó eséllyel fogadni is lehetett. Három nagy NCAA egyetem, amelyek mindegyike bővelkedik kiváló sportegyetemi programmal, biztosan talál valami jót. Csak azt akarom… kibaszottul őt akarom itt és most. Vicces, amikor egyszer kinyílok és megkapom a szerelmének hatalmas ajándékát, és azon kapom magam, hogy úszom a nyomorúságban ezzel a távolsági szarsággal. Kurvára nem bírom elviselni.

Egy pohár csörömpölése hívja fel a figyelmünket, és megfordulok, és Brian Brannont látom, amint a nagy, nyitott nappali közepén áll a boltíves mennyezet alatt. Még néhányszor megkocogtatja a kristálypoharat a Stanley Kupa emlékgyűrűjével, és ez eszembe juttatja, hogy én is nagyon szeretnék egy ilyen vackot az ujjamra húzni. Azt hiszem, erre nagyszerű esélyünk van idén.

– Ha már mindenki rám figyel – mondja hangosan, és az utolsó a csevegés elhalkul. A pincérek pezsgős tálcákkal köröznek, és én is veszek egyet Garrett-tel és Oliviával együtt.

Miután mindenki kezében van egy pohár, azt mondja: – Csak szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljöttetek. A közösség és a bajtársiasság fontos ebben a szervezetben, és az évnek ez az időszaka kiválóan alkalmas arra, hogy megünnepeljük ezeket a barátságokat. Úgy tudom, hogy van néhány jó hírünk ma este... úgy tűnik, hogy Garrett és Olivia eljegyezték egymást. Kívánjunk minden jót a boldog párnak.

Mindenki éljenez, huhog és kiabál. Olivia szépen elpirul, és Garrett kidülleszti a mellkasát.

Amikor a jókívánságok elcsitulnak, Brian folytatja. – Van néhány izgalmasabb hírem is – mondja, miközben a lányához fordul, Gray-hez, aki mellette áll. A lány, a férje, Ryker mellett áll, aki átkarolta a lány derekát.

– Gray és Ryker nagylelkűen engedélyt adtak nekem, hogy ma este abszolút bolondot csináljak magamból, úgyhogy minden további nélkül... – És itt Brian a lányához fordul, és a kezét a lánya hasára teszi. A hangja teljesen elakad, amikor azt mondja: – Úgy tűnik, hogy ők ketten valóra váltják az összes álmomat és unokával ajándékoznak meg. A baba májusra várható.

Meglepetés és örömteli zihálás tör elő sokak szájából.

Az emberek gratulálnak, és emelik a pezsgőspoharukat, ahogyan Brian arcon csókolja Gray-t. Ragyogóbb, mint ahogy tavaly nyáron mosolygott, amikor a Cold Fury felemelte a kupát.

A tekintetem megakad Rykerén, és felemelem a poharam, jelentőségteljesen megdicsérve őt és biccentek a haver felé boldogságának jeléül.

És bár nem is tudnék jobban örülni Garrettnek és Oliviának, illetve Rykernek és Gray-nek, fájdalmasan nyilvánvalóvá teszi, mennyire hiányzik a saját szerelmi életem ebben a pillanatban. A barátnőm... a szeretőm... a nő... akit az életemnél is jobban szeretek, és akinek velem kellene lennie ebben a pillanatban… ezerötszáz mérföldre innen, Sydney-ben van. Úgy érzem magam, mint egy nyafogó kölyök, ezért iszom egy nagy kortyot a pezsgőből, és úgy gondolom, ma este leiszom magam, mert holnap minden jobb lesz. Bele leszek gabalyodva Vale Campbellbe, és az lesz a boldogság. Nem láttuk egymást mióta tíz napja eljöttem Sydney-ből, és az első dolog, amire gondolok, amikor egyedül leszek vele, hogy meztelenre vetkőztetem, a számba veszem... és...

Újabb csörömpölés a kristálypohárban, és Brian Brannon máris mindenki figyelmét újra magára vonja. A csevegés ismét elhalkul, és mindenki boldog mosollyal bámulja őt, amit a Veuve Clicquot pezsgő buborékjai táplálnak.

– Még egy bejelentésünk van, aztán máris nekiláthatunk egy kis komoly karácsonyi örömködésnek és ünneplésnek – mondja Brian. – Mint ahogy már mondtam, mi egy család vagyunk. Minden egyes embert nagyra becsülök ebben a családban, és nincs olyan dolog, amit ne tennék meg értetek, srácok.

Mindenki nevet. Brian visszasugárzik a tömegre.

– Szóval, nagyon nagy örömömre szolgál, hogy egy újabb meglepetést okozhatok nektek. Szeretném, ha mindenki üdvözölné a csapatba visszatért Vale Campbellt...

Brian még valamit mond, hogy a nő elfogadta az új állást a csapatnál, bla, bla, bla, bla, bla, de a fejem jobbra és balra forog, próbálom megtalálni őt. Azt mondta, hogy Vale Campbell, igaz?

Úgy érzem, mintha a szívem ki akarna ugrani a mellkasomból, amikor rájövök, hogy az emberek engem bámulnak, miközben hiába pásztázom a zsúfolt termet.

De aztán egy apró koppanás éri a vállamat a hátam mögül, és én az izgatott várakozás mámorában megpördülök.

És ott van ő.

Gyönyörűen csodálatos, huncut mosollyal az arcán. Homályosan észreveszem, hogy az apja ott áll mögötte.

– Szia, szerelmem – mondja, miközben felém billenti fejét. Néhány ember megveregeti a hátamat, a hangok emelkednek gratulációra, majd a zaj elhalkul, én pedig hitetlenkedve bámulom őt.

– Visszajössz dolgozni a Cold Furyhoz? – kérdezem, még mindig döbbenten attól, hogy látom, hogy itt áll előttem.

Közelebb lép hozzám, a kezét a csípőmre teszi. Mosolyogva néz fel rám ragyogó szemekkel, és kuncog. – Gray Brannon egy olyan ajánlattal állt elő, amit nem tudtam visszautasítani.

– Egy nagy fizetéssel? – gondolkodom.

Megrázza a fejét. – Nem. Ugyanaz a fizetés, de ott a lehetőség, hogy veled legyek.

– Jó üzletnek hangzik – ismerem el vigyorogva, miközben a karjaimat köré fonom. Magamhoz húzom, kiszorítva belőle a levegőt, aztán egyszerűen csak szorosan tartom. A tekintetem a feje fölött Dave-re siklik, aki mosolyog ránk, majd Brian felé fordulok, aki egy pohár pezsgőt nyújt át neki.

– Mikor döntöttél így? – kérdezem tőle, a szívem most már az ujjongás egyenletes dobbanásának ütemében ver.

– Néhány nappal ezelőtt. Gondoltam, megleplek.

– Te kis gonosz boszorka – dorgálom. – Itt lehettél volna egész idő alatt.

– És tegyem tönkre ezt a meglepetést? – kérdezi, miközben hátrahúzódik, és tettetett sértődéssel néz rám.

Egyik kezemet a tarkójához csúsztatom, és egy csókba húzom. Ez azonnal mély és kissé izgató, és legszívesebben azonnal fognék egy taxit ebben a percben, és gyorsan hazamennék. A karácsonyi álmaim teljes mértékben valóra válnak, ha egyszer mélyen belemerülhetek. Már egy örökkévalóság óta nem szeretkeztünk, azon a tíz nappal ezelőtti éjszakán Sydney-be az egész éjjelt az ő ágyában töltöttük, átölelve egymást, mert... nos, nincs szex Dave-vel a házban.

– Összeköltözöm veled – mondja hirtelen, amint az ajkaim elszakadnak az övétől.

Hát persze, hogy hozzám költözik. Mosolygok rá kedvesen

– És el fogom foglalni az összes helyet a szekrényedben, csak hogy tudd – teszi hozzá.

Ez kurvára fantasztikusan hangzik.

– És valószínűleg szidni foglak, hogy a koszos ruháidat szedd fel a padlóról. Csak ha esetleg kíváncsi lennél, ez nem változott.

Nevetek, adok neki még egy gyors puszit, és azt mondom: – Nos, feltéve, ha tudod, hogy én sem változtam meg. Még mindig a padlóra dobálom a ruháimat.

– Mi vagyunk a mennyországban teremtett páros – viccelődik.

– Olyannyira, hogy ha hozzám költözöl, és elfoglalod a szekrényemet, és úgy rinyálsz rám, mint egy zsémbes feleség, akkor akár mehetnénk is és összeházasodhatnánk.

Meglepetten pislog rám, a játékos mosoly leolvad az arcáról.

– Ez egy lánykérés?

– Szerintem nem túl jó – mondom, amikor rájövök, hogy ez valószínűleg annyira nem volt romantikus. – Talán azt kellett volna mondanom...

– Elfogadom – mondja gyorsan, és egy új, felfrissült és nagyobb mosollyal néz rám.

– Tényleg? – kérdezem döbbenten.

– Nos, igen – mondja, miközben a keze az arcomhoz ér. Megsimogatja a szakállamat és megpaskol. – Mármint, hogy mondhatnék nemet... amikor teljes engedélyt adtál arra, hogy én legyek a zsémbes feleség?

És hirtelen belém hasít.

Igent mondott.

Hozzám fog jönni feleségül.

Örökre az enyém lesz.

És örökké.

A kezem az arcához ér, és gyorsan magamhoz húzom, egy kemény, szikrázó csókra. Megpecsételem az üzletet. Nevet, amikor elengedem, de én nem törődöm vele. A tömeg zaján keresztül kiabálok, de végül a számba teszem az ujjaimat, hogy élesen fütyüljek. A terem elhallgat, és amikor mindenki rám figyel, a legnagyobb kibaszott vigyorral az arcomon kiáltok: – Hé mindenki... van egy bejelentésem.

VÉGE