2.-3. Fejezet

 

2. fejezet

Vale

Fordította: Missy

– Szállj le onnan, Vale! – mondja Hawke mogorván, miközben kinyújtja a kezét.

– Miért, attól félsz, hogy leesek? – kérdezem részeg vigyorral. Egyensúlyozva kitárom a karjaimat, és egy újabb bizonytalan lépést teszek, a Sydney folyó mentén húzódó egyenetlen kőfalon. Egy enyhe imbolygás után visszanyerem az egyensúlyom, de nem szalasztom el a Hawke által hallatott frusztrált morgást.

– Nem szeretnék utánad menni, ha beleesel – mondja, miközben mellettem sétál, a lábait szilárdan a fal melletti ösvényen tartva.

– Jól úszol – mondom neki magabiztosan, bár a szavaim kissé elmosódottak. Úgy döntöttünk, hogy megosztozunk fél liter bourbonon, de én végül néhányszor nagyobbat kortyoltam belőle, mint Hawke. Ezen kívül ő majdnem negyven kilóval nehezebb volt nálam. Határozottan részeg voltam, míg ő valószínűleg csak egy kis szédülést érzett.

Hú... annál jobb, hogy utánam tud jönni, ha leesnék.

– Nem akarok elázni – morogja, de hallok valamit a hangjában.

Aggódik.

– Oké, hadd csináljak egy piruettet, csak hogy bemutassam a balett-tudásomat...

– Jézusom, Vale! – vakkant rám Hawke, és megragadja a csuklómat. Egy kemény rántással tényleg lezuhanok a falról, de nem a folyó felé. Hanem egyenesen Hawke erős karjaiba. – Őrült vagy!

– Nem vagyok – lihegem, miközben a melleim a mellkasához préselődnek, és a lehelete az arcomat simogatja.

– De igen – mormogja, ahogy lenéz rám.

Sötét van, de látom a szemében tükröződő félholdat. Bár a legvilágosabb kék írisze van, most sötét az alkoholtól, a frusztrációtól, sőt egy kis vágytól is. Átkarolom a nyakát, és a fejemet megdöntve felnézek a besötétedett égre. Felmosolygok a csillagokra, és ők visszamosolyognak rám, mielőtt az arcomat újra felé fordítanám.

Mindig is azt hittem, hogy egy kicsit szabad madár vagyok. Apám – bizonyos korlátok között – hagyta, hogy vaduljak, mert mit tehet egy özvegy apa, minthogy imádja az egyetlen lányát, és minden szeszélyét teljesíti.

De valójában, amíg nem találkoztam Hawke-kal, többnyire csak léteztem. Napról napra, lépésről lépésre, és esténként anélkül hunytam le a szemem, hogy igazán tudtam volna, hogy mi a célom.

Most, amikor együtt vagyunk, a vérem állandóan zubog, és úgy érzem, mintha a világ meghódításának küszöbén állnék.

Azt hiszem, erről szól a szerelem.

– Szóval nem vetnéd magad utánam a folyóba, mert nem akarnál elázni? – kérdezem játékosan, miközben a tarkójánál lévő hosszú hajat fésülgetem az ujjaimmal.

– Nem szeretném, ha kitörnéd a nyakad – mondja vigyorogva, majd lehajol, hogy ajkait pontosan az említett pontra helyezze. Egy csókot simít a bőrömre, és a hátamon végigfut a borzongás. – Ez egy csinos nyak.

– Elrontod a szórakozásomat – mondom neki félszívvel, mert ez sokkal szórakoztatóbb, mintha egy egyenetlen falon sétálnék a sötétben, miután megittam néhány feles Jacket.

– Van egy ötletem, hogyan szórakozhatnánk – mondja baljósan, és egy újabb borzongás követi az elsőt. Felismerem ezt a hangszínt a hangjában. Ez az egyik kedvencem, amit szeretek hallani, főleg azután, hogy négy hónappal ezelőtt a tizennyolcadik születésnapomon elvette a szüzességemet.

– Ó, igen? – suttogom, miközben az ujjaim mélyebben belegabalyodnak a hajába, majd erősen megszorítom. Egy apró rántásomra az arca felemelkedik, és így a tekintete az enyémbe szegeződik. – És mi az?

– Menjünk vissza a lakásunkba – mondja rekedten. Két héttel a tizennyolcadik születésnapom után összeköltöztem vele, apám legnagyobb megdöbbenésére.

– Szeretkezni akarsz velem? – incselkedem vele, élvezem az új szexuális szabadságomat most, hogy felnőtté váltam. Hawke, apám iránti tiszteletből türelmetlenül várt, amíg el nem értem a nagykorúságot. Hamarabb is feladtam volna, de Hawke mindig is romantikus volt, és azt akarta, hogy a születésnapom különleges alkalom legyen.

– Nem – mondta sötét nevetéssel. – Meg akarlak baszni.

– Csúnya fiú.

– Az vagyok – motyogja, és megragadja a csuklómat, hogy elhúzza a kezemet. – Menjünk!

Sikerül két lépést elrángatnia, mielőtt lecövekelném magam. – Várj!

Hawke megfordul, hogy rám nézzen, és a lélegzetem bennreked a tüdőmben.

Totális éhség tükröződik az arcán.

Miattam.

És szerelem.

Mindig szerelem.

– Mi az? – mondja türelmetlenül.

Körülnézek... balra, majd jobbra. Sötét van, a hely elhagyatott. Senki más nincs itt.

– Megdughatnál itt is – javaslom szemérmesen, és még a szempilláimat is verdesem. Azt hiszem, ez egy felesleges mozdulat a sötétben.

Mély morgás tör elő Hawke mellkasának mélyéről, és megrántja a kezemet. – Még a végén elkapnak minket.

– Nos? – kihívást intézve hozzá, kiszabadítom a kezemet az övéből, és a pólóm szegélyéhez nyúlok. – Ha láttál egy faszt, akkor már láttad az összeset. – Egy pillanatig rá bámulok, majd lerántom a pólót és a sziklafalra dobom.

A testtartása merev a feszültségtől, és bizonytalanul körbepillant. Kihasználom az alkalmat, hogy lerúgjam a teniszcipőmet és lehúzzam a farmerom cipzárját. A feje visszafordul felém, és óvatosan engem figyel.

– Gyerünk, bébi! – biztatom halkan. – Vetkőzz le!

Még egyszer körülnéz, aztán ellazulnak a vállai. Megragadja a pólóját és lehúzza magáról.

Hawke felém mozdul, és azt mormolja: – Kibaszott őrült vagy.

– De te szeretsz engem – bizonygatom, miközben a melltartómhoz nyúlok.

– Kurvára nagyon – ért egyet.

___

Megszólal az ébresztőm, és lecsapom. Két próbálkozásba telik, mire sikerül elhallgattatnom, és kinyitom az egyik csipás szemem, és meggyőződök, hogy tényleg hajnali öt óra van. Az arcomat dörzsölve próbálom lerázni magamról az álmom ködös maradványait.

Átkozott Hawke.

Persze, hogy róla kellett álmodnom, nem igaz?

Egy álom fiatalkorom dicsőséges napjairól, igazából csak hét évvel korábbról. Magasra emelt fejjel jártam, és a szemem csillogott a páratlan szórakozás lehetőségétől. Nevettem, viccelődtem és berúgtam. Minden szabad percemet Hawke-kal töltöttem, mert fiatalok és szerelmesek voltunk, és annyira belezúgtunk egymásba, hogy ezen kívül semmi mást nem láttunk. De hét év alatt az életem olyan drasztikusan megváltozott, hogy már csak az árnyéka vagyok annak az embernek, aki akkor voltam.

És tegnap óta ezen gondolkodom.

Mióta láttam Hawke-ot a csapat megbeszélésen.

Nem volt meglepetés számomra, hogy ott lesz; nem úgy, mint ahogy neki, mert tudom, hogy ez sokkolta őt. Láttam a kifejezést az arcán, amikor szembefordultam a rám bámuló hokisok tömegével. Már jóval azelőtt, hogy megláttam őt besétálni a tárgyalóba, felkészítettem magam arra, amikor újra meg fog pillantani. Bár kétségtelen, hogy Hawke soha nem követte nyomon az életemet, én ugyanezt nem mondhattam el. Természetesen tudtam, hogy elcserélték a Cold Furyhez, így valamennyire fel voltam készülve erre. De csak azért, mert mindenről tudok, ami a hoki világában történik. Ez a szenvedélyem és mindig is az volt, köszönhetően annak, hogy Dave Campbell lánya vagyok. Vallásosan követem ezt a sportot. Bármit el tudok mondani, amit tudni akarsz a „Q”-ról, a Nyugati Hoki Ligáról és az Ontario Hoki Ligáról, és ezek még csak a kanadai juniorok. Ismerem az összes amerikai kisebb ligát, és nem kétséges, hogy az NHL-t is sasszemmel követem. Nemcsak azért teszem ezt, mert a hokin nőttem fel, hanem azért is, mert most a hokival akarok foglalkozni. Rengeteg álláspályázatot adtam be, a junioroktól kezdve egészen a csúcs csapatokig. Az egyetemi futballban munkával eltöltött időm, nem a vágyam volt, csupán a lehetőségek hiánya, de most itt vagyok. A csúcson, mégpedig azért, mert apám jókor hívta fel a régi főiskolai haverját, Brian Brannont, és én így a Cold Fury alkalmazottja lettem. A sors szörnyű iróniája volt, hogy végül Hawke-kal egy időben csatlakoztam a csapathoz.

Ahogy a sors szörnyű iróniája volt az is, hogy el kellett jönnöm a Cold Furyhez – és hidd el, ha mondom, hogy kétségbeesetten szükségem volt a költözésre.

Sóhajtva kilendítem a lábam az ágyból, és lekapom az iPhone-omat a töltőről.

Todd küldött egy sms-t tegnap este 21:45-kor, és kissé összerezzenek, ahogy olvasom. Vártam a hívásodat. Feltételezem, hogy elaludtál. Hiányzol.

A francba! Olyan kimerült voltam tegnap este, miután hazaértem az edzőteremből, hogy teljesen elfelejtettem felhívni. Emlékszem, hogy lezuhanyoztam, ettem gyorsan egy szendvicset, aztán lefeküdtem az ágyra, hogy pihentessem egy kicsit a szemem.     

Gyorsan küldtem neki egy választ. Nagyon sajnálom. Kimerült voltam. Most megyek edzeni, de később hívlak. xoxoxo.

Todd megértené. Ez az egyik oka annak, hogy annyira imádom őt.

Egyszerűen megért engem, és ezt manapság nem sokan teszik.

___

– Bassza meg, haver... ez kurvára fáj – hallom Kip Sutherlandet vicsorogni, ahogy egy újabb darab kineziológiai szalagot tépnek le a hátáról.

– Nem az én hibám, hogy szőrös a hátad – mondja Goose egy száraz pillantással.

Elfordítom a fejem, hogy rájuk nézzek, és igen... Kipnek tényleg szőrös a háta. Ő a Cold Fury harmadik vonalbeli védője, és most jött le a jégről, mert görcsbe rándult a dereka. Goose a másik segédedző. Fogalmam sincs, hogy mi az igazi neve, de ez gyakorlatilag az első napom a munkában, szóval még rengeteget kell tanulnom. Az igazi neve a legkisebb problémám.

Visszafordulok az előttem lévő laptophoz. Azért van nálam a terápiás asztalra állítva, hogy a Cold Fury sportolói edzésprogramjának eljárási kézikönyvét nézzem át. A vezető edzőnk, Bruce Duvall adta a laptopot, és azt javasolta, hogy telepedjek le valahol, és olvassam el. Nekem nincs irodám, és gyanítom, hogy ennek az az oka, hogy a Cold Fury nem keresett aktívan másik edzőt, amikor megkaptam az állásajánlatot. Bruce azt mondta, hogy megoszthatom az íróasztalt Goose-szal, de amikor egy pillantást vetettem az iratgyűjtőkkel és orvosi kartonokkal borított asztalra, inkább úgy döntöttem, hogy egyszerűbb a nagy edzőtermünkben berendezkednem. Az edzés már harminc perce tartott, így az összes férfi – kivéve Kipet és az ő szőrös hátát –, kint van, itt pedig síri csend honol.

Újabb tépés.

– Bassza meg – nyögi Kip. – Hány darab van még?

Elvigyorodok magamban és újraolvasom a fejezet „Orvosi kartoték készítése” című első bekezdését. – Még három, te nagy puhány – mondja Goose kuncogva. – Azután majd jégfürdőbe teszünk.

– A fejemre is kell valami – morogja Kip.

– Miért? Beütötted? – kérdezi Goose.

– Nem, haver. Az edző tegnap esti bulija után csak elmentem néhány sráccal szórakozni, és piszkosul másnapos vagyok. Ember, az az istenverte Therrien, úgy tud inni, mint a kefekötő, és én majdnem megöltem magam, hogy lépést tartsak vele.

Nem meglepő, ismerős.

Hawke még mindig keményen bulizott, de ilyen volt a híre ligán belül. Keményen játszik, keményen bulizik. Fogadok, hogy ezt még valahol a testére is tetováltatta.       

Kényszerítem magam, hogy ne figyeljek a beszélgetésükre, és próbálom magamba szívni az előttem lévő képernyő tartalmát. Egy jegyzettömb van mellettem a műanyag borítású, párnázott asztalon, de nem jegyzeteltem. Az anyag egyszerű, lényegre törő és nagyjából megfelel annak, ahogyan a legutóbbi munkahelyemen csinálták a dolgokat. Mégis, biztos akarok lenni benne, hogy helyesen csinálom a dolgokat, mert muszáj megtartanom ezt az állást. És nézzünk szembe a tényekkel, nem igazán van rám szükségük, úgyhogy fel kell emelkednem, és fényesebben kell ragyognom, mint Goose, hogy megtartsam a pozíciómat.

A kopogás az ajtón nem igazán zavar meg az olvasásban, de a hang, ami azt mondja, ,,Hé, ember, le kell ragasztani a térdemet”igen és erre felkapom a fejem.

Hawke áll a nyitott ajtóban, teljes felszerelésben a sisakja nélkül, homloka izzadt, hosszú haja a halántékához tapad. Egyenesen Goose–ra mered, én pedig kihasználom a pillanatot, hogy megpróbáljam lecsendesíteni a dübörgő szívemet, amely abban a pillanatban kezdett el gyorsabban verni, amikor megláttam őt.

De a fenébe is... miért kell ennek az embernek ilyen rohadt jól kinéznie.

Csak néhány órája láttam őt a kora reggeli álmomban, de az és a közös emlékünk is fakó és halvány volt a közeli és személyes látványhoz képest. Sötétbarna haj, amit még mindig hosszan viselt. Nagy hullámokban a válla fölé göndörödött és a kék szemei mélyen ültek a sötét, forradásos szemöldök alatt. Az egyetlen dolog, ami a hét évvel korábbihoz képest megváltozott ezen a férfin az, hogy most már szakállat viselt. Bár a rájátszási szezonon már jócskán túl vagyunk, Hawke-nak nyilvánvalóan megtetszett, és úgy döntött, hogy megtartja. Dús, de ápolt szakáll, sötét, néhány finoman világosabb résszel.

Azt kell mondanom, hogy jól áll neki, mert kiemeli a magasan ülő arccsontját és erős állkapcsát.

Tökéletes, és bár legszívesebben elszakítanám róla a tekintetem, de egyszerűen nem megy. Különben is, egy pillantásra sem méltatott, és mivel már évekkel ezelőtt végeztünk egymással, nem volt fárasztó így bámulni őt. Melyik épeszű nő ne bámulná meg?

– Még néhány perc – mondja Goose jóindulatúan, miközben egy újabb darab ragasztószalagot húz le Kip hátának alsó részéről, aki viszont emiatt drámaian felnyög. – Aztán jégfürdőbe kell őt tennem.

– Miért,ő nem tudja megcsinálni? – kérdezi Hawke, és a tekintete lustán rám siklik.

A testem megmerevedik, és felegyenesedek abból a helyzetből, ahogyan az asztalra támaszkodtam, miközben a laptopból olvastam. A szívem majd kiugrik a helyéről, amikor rájövök, hogy Hawke nagyon is észrevett.

Most engem bámul, azokkal a megbabonázó szemeivel, amelyek semmit sem árulnak el számomra. Volt egy időszak az életünkben, amikor képes volt csak azokkal az íriszekkel kommunikálni velem. Ki tudtam olvasni belőlük a vágyakozást és a szükséget. Dühöt és szerelmet. Fájdalmat és boldogságot. A pokolba is, abból, ahogy rám nézett, még azt is meg tudtam mondani, hogy sztékre vagy csirkére éhezik.

Most nem látok semmit. Még egy halvány jelét sem az üdvözlésnek, vagy, hogy kíváncsi-e rám.

Azon tűnődöm, hogy mit érezhet, mivel nem jó viszonyban váltunk el. Valójában nagyon rossz viszonyban váltunk el. Kizártam őt, és nem akartam, hogy megtudja, mit gondolok.

Persze, én magam is fájdalommal, veszteséggel, bűntudattal és dühvel birkóztam meg, és akkor úgy éreztem, hogy jogos volt.

De most...

Nem vagyok biztos benne, hogy jól csináltam a dolgokat, de a múlton nem változtathatok. Az érzelmeim irányítottak, és azon az egyetlen módon cselekedtem, amit a lelkiismeretem abban a pillanatban diktált.

– Vale még mindig az eljárási kézikönyvet olvassa – mondta Goose. – Hamarosan rád kerül a sor.

– Vagy meg is ragaszthat most – javasolja Hawke olyan hangon, ami már-már a parancsoló hangnemmel volt határos. – Vissza kell mennem a jégre.

– Ahogy gondolod – mondja Goose egy vállrándítással. – Ha elbassza, nem az én felelősségem.

Összerezzenek, és a tekintetem Goose-ra siklik. Most miért is mondana ilyet ez a seggfej? – Ha elbassza, az ő felelőssége – tisztázza Hawke, és a fejemet visszarántom felé. Kihívóan csillog a szeme, és ebben a pillanatban rájövök, hogy sokkal jobban tetszett az az üres, érdektelen tekintet, amelyet korábban rám vetett. Ez a tekintet itt azt fejezi ki, hogy még mindig keserű érzéseket táplál irántam, és ez csak egy felesleges bonyodalom, amire most nincs szükség az életemben.

Sóhajtva intek a fejemmel a laptopot tartó asztal felé. – Korcsolyát, zoknit, sípcsontvédőt és gatyát le!

Hawke felém vánszorog, korcsolyavédője tompán csattog az ipari csempepadlón. – Herevédőt is?– kérdezi, mindenféle viccelődés nélkül.

– Nem – mondom neki hűvösen, miközben megragadok egy törülközőt és hozzávágom, majd az eszközöket tartalmazó szekrényhez fordulok. – Bár, ezt az öledre teheted.

Már csak húsz centire van tőlem, amikor elkapja a törülközőt, és olyan halkan azt mormogja, hogy alig hallom: – Miért? Ha egy faszt láttál, már láttad az összeset.

A kezemmel a szekrény fogantyúján megdermedek, és a vágyakozás és szomorúság hulláma borít el. Gyötrődés amiatt, ami köztünk volt, ami még mindig olyan friss volt a fejemben az álmom miatt róla és rólam és arról a hülye kőfalról a Sydney folyó mentén. Az évek alatt és most, hogy előttem egyméternyire áll azon töprengek, hogy mi történt volna, ha a dolgok egy kicsit másképp alakultak volna.

– Vale? – Hawke halkan megszólal, én pedig megrándulok, hogy akcióba lendüljek. Elhúzom a szekrényajtót, összeszedem a ragasztót, a gézt és a tapaszt, majd a vállammal becsukom.

Szembefordulok vele, kihúzom magam, és semleges kifejezést erőltetek az arcomra. Az asztal felé intek a fejemmel. – Gyerünk, Therrien! Azt hittem, vissza akarsz menni a jégre.

A tekintete ide-oda cikázik rajtam, az állkapcsa megrándul. Tanulmányoz engem, úgy tűnik, mintha még mondani akarna valamit, de aztán csendben lehajol, hogy elkezdje kikapcsolni a korcsolyáját.

Nagy levegőt veszek és halkan kifújom.

Ez jó móka lesz.

 

3. fejezet

Hawke

Fordította: Mandy

Gyorsan ledobom a felszerelésemet deréktól lefelé, igazából egy kicsit feszélyezetten, hogy félmeztelen leszek Vale előtt. Fogalmam nincs, miért, hisz ez a nő közelebbről látta a testem egyes részeit, mint én valaha is. De azt hiszem, van valami a testéből áramló hűvös kisugárzásában és a feszültségben, amitől olyan furán érzem magam mellette.

Kurvára meg kellett volna várnom Goose-t, míg végez Sutherland-del. Gyanítom, azért van itt, hogy megdolgoztassa a hátát, nem mintha fájna, de az arca kurvára zöld. Mikor tegnap este bemászott a taxiba, ezek voltak a búcsúszavai: – Haver… Remélem, nem hányok, míg haza nem érek.

Ennek ellenére a fickó csodálatra méltó munkát végzett, hogy tartotta velem a lépést tegnap este, és még ha én tovább is tudtam volna bulizni, tudtam, hogy ma korán kell jönnöm edzésre. De ez nem gátolt meg abban, hogy begyűjtsem a telefonszámát annak a nagyon dögös pincérnőnek a bárban, ahol tegnap este voltunk és azt hiszem, fel is fogom hívni hétvégén.

Vale háttal áll nekem, a seggem a kezelőasztalon és egy törölköző takarja az ölemet. Egy pillanatig figyelem őt, ahogy elrendezi a kellékeit a mellettünk lévő asztalon, karcsú ujjai egy ollót tartanak, amivel egy új csomag ragasztószalagot bont ki. Ezeket levágja egyenlő hosszúságú darabokra és az asztalra ragasztja.

Basszus, még mindig káprázatos. Még az ,,egyenruhájában” is, khaki színű nadrágban és csinos, fekete Cold Fury pólóban, még mindig szexi. Arcán nincs smink, de ő mindig is az a típus volt, akinek nincs is rá szüksége. Ó, pedig festette magát, még annak idején az őrült punk korszakában. Vastag, sötét szemceruzával, ami kiemelte a szemét, és sötétvörös rúzzsal, ami foltokat hagyott a farkamon. Haja visszafogott stílusban hátra van kötve lófarokba. Egyetlen piercing sem látszik, még a füleiben sem. Annyira más, de mégis még mindig rohadt szexi. A teste is más, veszem észre. A karjai sokkal tónusosabbnak tűnnek… formásabbnak. A hasa laposabb és a csípője kerekebb. Olyan, mintha bizonyos helyeken kiteljesedett volna, bizonyos helyeken összement volna, de nem a mellein. Nem, azok még mindig látványosan nagyok és teltek, azelőtt ezek voltak a kedvenc részeim a testén.

Megrázom a fejem és elűzöm ezeket a gondolatokat, mielőtt merevedésem lesz. Lehet, hogy Vale még mindig egy feltűnő bombázó, de nem lehet eloltani a haragnak azt az apró lángját, ami továbbra is ég amiatt, ahogy szakított velem. Habár az is igaz, hogy nem túl sokat gondoltam rá az évek során, de ez nem az ellenszenvtől van. Nem, kényszerítettem magam, hogy engedjem őt el és lezárjam, ami köztünk volt, különben a haragom csak mélyebb és erősebb lett volna, és nekem nincs időm arra az életben, hogy belemerüljek ebbe a szarba. Ami történt, megtörtént és ennyi.

Vale szembefordul velem és megkérdezi. – Bal térd?

– Igen – mondom meglepetten.

– Belenéztem a kórlapodba, míg vetkőztél – mondja, mintha a kéretlen érdeklődésemre válaszolna. – Artroszkópos belső térdizületi gyűrűporc műtét, két évvel ezelőtt.

– Igen. Néha egy kicsit lazának érzem. Egy jó kis szalagozás kell csak.

Bólint és belép a lábaim közé, amik az asztalról lógnak lefelé. Nincs rajta parfüm, de megcsap valami bársonyos virágillat… biztos a samponja. Lenézek rá, ahogy az ujjait határozottan belenyomja a térdem belső felébe.

– Fájdalom?

– Nincs.

– Kattogás vagy pattogás?

– Nincs.

– Akad? – kérdezi, közben felemeli az arcát az enyémhez.

Tiszta, zöld szemek egy tökéletesen udvarias és professzionális arcon.

– Nem – mondom neki, hirtelen azt kívánom, lépjen hátra, távolabb tőlem. – Csak egy kicsit lazának érzem.

– Oké – mondja, gyengéden megpaskolva a combomat. Ez nem más, csak egy megnyugtató mozdulat, de én érzem a zsigereimben is.

Mi a fasz?

Vale megfogja a kellékeit és nekiáll leragasztani a térdemet. Összehúzott szemekkel figyelem, azon tűnődöm, hogy került ő ide. Hogy lett egy abszolút semmi ambíciójú, rendkívül szórakoztató, bulizós lányból az új csapatom, a Cold Fury segédedzői tagja?

Mi a faszért keresztezték egymást újra az útjaink?

– Szóval hogy vagy? – hallom magamat, de a legcsekélyebb fogalmam sincs, hogy miért kérdezem. Úgy értem, tényleg érdekel ez engem?

De valószínűleg érdekel, mert amikor nem válaszol azonnal, majdnem az állához emelem az ujjaimat, hogy felemelje a szemeit rám. De megköszörüli a torkát és megszólal. – Jól. Örülök, hogy itt lehetek, meg minden.

Elkezd egy elasztikus kötést, egyik kezének hüvelykujjával ügyesen a térdem belső felén tartja, és gyakorlott, szoros kötésbe kezd. Többet várok, de néma marad.

Úgyhogy ösztökélem. Mert… hát, rohadjak meg, ha tudom, miért.

– Mi miatt döntöttél úgy, hogy egészségügyi és erőnléti tréner leszel? – kérdezem.

Hanyagul megrántja a vállát. – Csak úgy gondoltam, hogy követném apám nyomdokait, tudod?

Egy percig sem veszem be fásult hangját. – Azelőtt soha nem akartad ezt csinálni.

Vale végre felemeli a fejét és feszülten rám néz. – Hát, a dolgok változnak, nem igaz?

– Igen, biztosan. De miért?

Miért az új életpálya? Miért dobtál engem annyi évvel ezelőtt? Miért tagadtad meg, hogy elmondd, miért?

Miért, miért, miért?

Befejezi a kötözés és tartja a végét, míg rögzíti az előre levágott darabkákkal.

– Kész – mondja hátralépve.

Tisztán látszik, hogy nincs beszédes kedvében és nekem is vissza kell mennem a jégre, de kerülő úton mégis megszorongatom.

– Hogy van az apád?

Nem várta a kérdést és valamiért nem akar válaszolni nekem, tisztán látom az arcán. De aztán gyorsan rendbe szedi a vonásait kedves tökéletességbe és halványan elmosolyodik. – Jól van. Megmondom neki, hogy kérdezted.

– Fogadok, még mindig vasmarokkal vezeti az edzőtermet – tűnődök, arra az iramra gondolva, amit diktált nekem az a szigorú, keményfejű, mikor az Oilersben játszottam.

Vale nem válaszol, inkább elfordul és összeszedi a szalagmaradványokat és üres csomagolásokat. Valami a makacs hallgatásában ingerültté tesz.

– Szóval? – erőltetem, ahogy leugrok az asztalról. A törölköző a földre esik, de nem foglalkozom vele, inkább lehajolok és felkapom a sípcsontvédőmet. A térdem jól van. Igazából, kurva jól.

Megköszörüli a torkát, még mindig háttal áll nekem, majd csendben megszólal.

– Igazából nyugdíjba vonult. A múlt szezon végén.

Felkapom a fejem és összehúzom a szemem. Gyorsan kiszámítom az életkorát – ha jól emlékszem, ötvennégy éves – kizárt dolog, hogy nyugdíjas lenne. Dave Campbell olyan férfi, aki annyira szerelmes a munkájába és a karrierjébe, hogy azt várná el az ember, hogy a jégen fog meghalni.

– Miért ment nyugdíjba ilyen korán? – kérdezem.

Egy rövid pillanatra pánik suhan át az arcán, olyan gyorsan, hogy szinte kétlem, hogy láttam. De eltűnik, helyét hűvös tartózkodás váltja fel. – Csak belefáradt ebbe az egészbe.

A szemembe néz, és a tekintetünk háborúzik. Nyel egy nagyot és még hozzáteszi. – Neked nem kell visszamenned a jégre?

Basszus.

Naná, hogy vissza kell mennem oda. Ez egy edzőtábor. Ahol döntések születnek arról, hogy ki kerül be a csapatba és melyik sorban kezd. Nem engedhetem meg magamnak, hogy itt vesztegeljek és próbáljak rávenni egy nőt, hogy megnyíljon nekem, mikor rohadtul nem érdekel, hogy megnyílik-e vagy sem. Valójában inkább jobban járok, ha nem teszi.

Elismerően bólintok neki a fejemmel. – Köszönöm a szalagozást.

Megkönnyebbülés árad szét az arcán, világos, hogy örül, amiért elengedem ezt. Ami arra késztet, hogy tovább erőltessem a dolgokat. De elfordul tőlem, felkapja a laptopját és elindul Goose irodája felé. Figyelem, ahogy visszavonul, el tőlem, teljesen összezavarodva. Kíváncsi vagyok Dave-re és hogy egy olyan igásló, mint ő, miért adja fel a karrierjét. A Dave-ről való beszélgetés összetarthatna itt minket… kapcsolatban maradnánk. Ez egy olyan luxus, amit hét évvel ezelőtt megtagadott tőlem.

Persze, ez egy mesterkélt, gyakorlatilag egyoldalú beszélgetés volt, de akkor is beszélgetés, egy olyan nővel, akinek annyi válasza van azokra a kérdésekre, amiket fel akartam tenni. Lehetséges, hogy még mindig tudni akarom, mi késztette őt arra, amit velem tett annyi évvel ezelőtt? Még ha azt is mondom magamnak, hogy már túl vagyok ezen a szarságon, és kurvára nem számítana már?

Megrázom a fejem, befejezem az öltözködést és úgy döntök, hogy valószínűleg az lesz a legjobb, ha elengedem. Ki tudja, talán szerencsém lesz, és nem sérülök le egész évben, és akkor nem keresztezik egymást az útjaink Vale-lel a szezon végéig, és az is lehet, hogy a késztetés, hogy választ akarok a kérdéseimre, ugyanúgy el fog múlni, ahogy régen.

___

És mégis, nem tudom elengedni a lehetőséget, hogy csillapítsam a kíváncsiságomat. Ahogy végigsétálok a játékosok parkolóján az edzés után, Rykert és Gray-t látom egy sportos, piros BMW cabrio mellett. Ryker keze a lány derekán és előrehajol, hogy megcsókolja. Egy édes, intim pillanat, mégis azon vagyok, hogy megtörjem.

Ledobom a táskámat a földre és feléjük trappolok. Amikor meghallják a lépteimet, Ryker elhúzódik és mindketten felém fordulnak. Barátságos mosollyal üdvözlöm őket, úgyhogy úgy tűnik, nem csinálnak nagy ügyet abból, hogy megzavartam a csókjukat.

– Hé, haver – mondja Ryker és kinyújtja a kezét. – Jó volt ma az edzés.

Adok neki egy gyors izmost, aztán megfordulok, és a kezemet nyújtom Gray felé. – Miss Brannon.

Úgy döntött, hogy megtartja a lánykori nevét, mikor hozzáment Rykerhez, gondolom, ez egy óda az erős függetlenségéhez, valamint idegenkedhetett leválni a márkanévről, ami a ,,Brannon” és a ,,nagyszerű hoki” közé egyenlőségjelet tesz.

Rám vigyorog, közben megrázza a kezemet. – Csak Gray.

– Oké, csak Gray – mondom, remélem a lehető legbájosabb mosolyommal. – Csak azon gondolkodtam, hogy lenne-e egy perced beszélni.

Meglepetésében felszalad a szemöldöke, mert tényleg, miről beszélhetne egy játékos az ügyvezető igazgatóval? A szerződés alá lett írva, le lett pecsételve és át lett adva, ezen kívül a többi beszélgetés ügynökön keresztül történik. Egy gyors pillantást vet Rykerre aztán visszanéz rám.

– Persze. Magán jellegű?

– Nem – mondom gyorsan, Ryker felé bólintva. – Nem ilyesmi.

Csípőjét nekitámasztja a kocsija ajtajának és a szoknyája zsebébe dugja a kezeit. Ahogy észreveszem, a szoknya fantasztikusan passzol az alakjához és újra arra kell gondolnom, hogy Ryker milyen kibaszott szerencsés. – Szóval, mi az?

– Hát… ööö, csak kíváncsi vagyok Vale Campbellre.

Még jobban felhúzza a szemöldökét, ezúttal Ryker is, de egyik sem mond semmit.

– Ma beszéltem vele korábban és említette, hogy apja, Dave, nyugdíjba vonult, mint az Oilers edzője, és hát azon tűnődtem, hogy esetleg tudod-e, hogy miért.

Gray enyhén összehúzza a szemeit és oldalra fordítja a fejét. – Hát ez elég furcsa kérdés.

Veszek egy mély levegőt, egyik kezemmel végigsimítok a hajamon, megvakarva a tarkómat, aztán szégyenlősen rámosolygok.

– Jó… Elmondom, mi a helyzet. Vale és én, régen közünk volt egymáshoz. Hát, nem is közünk. Elég komoly volt. Négy évig randiztunk, mikor az Oilersnél voltam.

– Értem – mondja Gray diplomatikusan.

– Ma beszalagozta a térdemet és említette, hogy az apja nyugdíjba ment, de nem mondta, hogy miért. És hát, az a benyomásom… nem is annyira benyomás, csak nem tudom elképzelni, hogy azt az embert korán nyugdíjazzák, aki megmentette az életemet és hát kíváncsi voltam, hogy nem tudod-e miért.

– És ő nem mondaná el neked – feltételezi Gray.

Belül összerezzenek és azzal a tudattal szólalok meg, hogy valószínűleg a pokolra fogok jutni ezért a kegyes kis hazugságért. – Hát… nem igazán volt időnk belemenni. Vissza kellett jönnöm a jégre és neki is mennie kellett dolgozni...

– Ne haragudj – mondja Gray, ahogy eltolja magát a kocsijától, hangja a lezser barátiból átvált igazgatói-menedzser udvariasra –, de ez valószínűleg magánügy, amit Vale-lel kellene megbeszélned. Vagy akár Dave-vel, ha már itt tartunk.

– Szóval te tudod az okát? – erőltetem.

– Tudom, de ahogy mondtam… nem az én dolgom elmondani – tér ki a válasz elől.

Elkeseredetten sóhajtok, tekintetem visszairányítom az arénára és próbálom kitalálni, hogy a francba vegyem rá őt, hogy elmondja nekem. Figyelmem visszaterelődik Gray-re, ahogy puha keze a vállamhoz ér.

– Nézd – motyogja. – Miért nem beszélsz magával Dave-vel?

Mi? Erre nem is gondoltam.

– Nincs meg a …– kezdem el mondani, de Gray közbevág.

– Menj vissza a titkárságra. Keresd meg a titkárnőmet, Charlene-t. Ő megadja neked a számát és felhívhatod – mondja mosolyogva, majd visszafordul Rykerhez. – Mehetünk, bébi?

– Igen – mondja Ryker, közben előrehajol, hogy kinyissa a kocsi ajtaját. Majd végszóként még megkérdi. – Hé, haver… nincs kedved összejönni valamikor a hétvégén? Én, Garrett, Alex és Zack. Egy sört inni vagy valami?

– Persze – mondom hálásan mosolyogva mindkettejükre. – És köszi, Gray.

Bólint, aztán elfordulok és visszatrappolok az arénába.

Nem egészen öt perc múlva már hívom is Dave-et a telefonján.

A második hívásra felveszi.

– Ööö.. szia, Dave.. itt …

– Hawke Therrien – mondja és hallom a mosolyt a hangjában. – Hogy ityeg a fityeg?

– Jól vagyok – mondom, közben sétálok vissza a parkolóba. – Láttam ma Vale-t… mondta, hogy nyugdíjba vonultál, úgyhogy gondoltam, felhívlak, megkérdem, hogy vagy.

– Hát, ez nagyon kedves tőled – mondja nyersen. – Követtem a pályafutásodat. Egy kibaszott sztár vagy, fiam. Mindig tudtam, hogy ez benned van.

Nem tehetek róla. Az érzelem a hangjában… nem csak a fiúnak szól, akit edzett, hanem a fiúnak is, aki férfivá vált és egyszer szerelmes volt a lányába. És szarul érzem magam, hogy hagytam annyi évet eltelni.

– Igen, nagyra értékelem. Tényleg örülök, hogy hallom a hangodat. Jó, hogy tudunk beszélni, még ha ez már egy nagyon régóta esedékes hívás is.

– Értem – mondja. – Elfoglalt vagy meg minden.

– Igazából nincs sok mentségem – válaszolok bénán.

– Figyelj csak, miért nem jössz át és látogatsz meg egy kicsit? Vale a másodállásában van, és magányos egyedül üldögélni ebben a lakásban.

Lépés közben megdermedek. – Te itt vagy… Raleigh-ban?

– Persze, igen. Vale nem mondta?

– Nem – mondom csendesen a telefonba. – Nem, nem mondta.